Szép lassan visszaállt az univerzum rendje, Veronika is magához tért, és fölkelt. Eduard egész idő alatt mozdulatlanul állt, de mintha valahogy megváltozott volna: a szemében gyengédség csillogott, nagyon is evilági gyengédség.

„Úgy látszik, annyira jó volt, hogy most mindenben szerelmet látok. Még egy skizofrén tekintetében is.”

Öltözködni kezdett, és egyszer csak megérezte, hogy valaki még van a teremben.

Mari volt az. Veronika nem tudta, mióta volt ott, mit látott és hallott, de nem szégyenkezett és nem félt. Ugyanolyan rezzenéstelen arccal nézett rá, ahogy arra nézünk, aki túl közel áll hozzánk.

– Megtettem, amit tanácsoltál – mondta. – És messzire jutottam.

Mari hallgatott. Az imént életének fontos pillanatait élte át újra, és most kicsit rosszul érezte magát.

Lehet, hogy itt az ideje, hogy visszatérjen a világba, szembenézzen a kinti valósággal, és megállapítsa, hogy valójában mindannyian egy nagy Testvériség tagjai lehetünk, még akkor is, ha soha nem voltunk szanatóriumban.

Itt van például ez a lány, aki csak azért került a Villetébe, mert öngyilkosságot kísérelt meg. Soha nem ismerte a pánikot, a depressziót, a misztikus látomásokat, a pszichózisokat, nem tudta, hol vannak az emberi elme határai. Bizonyára rengeteg férfi volt az életében, mégsem ismerte legtitkosabb vágyait. Az eredmény: önmagát sem ismerte, még kicsit sem. Bárcsak mindenki felismerné saját őrültségét, és együtt tudna élni vele! Talán rosszabb lenne tőle a világ? Nem! Ellenkezőleg: az emberek őszintébbek és boldogabbak lennének.

– Miért nem csináltam így azelőtt?

– Azt akarja, hogy még egyet játssz neki – mondta Mari, és Eduardra nézett. – Azt hiszem, megérdemli.

– Jó, mindjárt, de előbb válaszolj a kérdésemre: miért nem csináltam így azelőtt? Azelőtt miért nem mertem tiltott dolgokat elképzelni, ha egyszer szabad vagyok, és azt képzelem, amit akarok?

– Tiltott dolgokat? Ide hallgass: én ügyvéd voltam, jól ismerem a törvényeket. Katolikus is voltam, és kívülről fújom a Biblia nagy részét. Hogy érted azt, hogy „tiltott dolgokat”?

Mari közelebb lépett, és segített Veronikának felvenni a pulóvert.

– Nézz a szemembe, és jól vésd az eszedbe, amit most mondok. Csak két tiltott dolog létezik: az egyiket az emberi törvény, a másikat az isteni törvény tiltja. Ne kényszeríts senkit akarata ellenére szexuális kapcsolatra – ezt hívják nemi erőszaknak. És ne folytass szexuális viszonyt gyerekekkel – mert ez minden bűn közül a legsúlyosabb. De ezen kívül mindent szabad. Mindig van valaki, aki pontosan arra vágyik, amire te.

De Marinak nem volt kedve nagy dolgokat tanítani valakinek, aki hamarosan meg fog halni. Mosolyogva jó éjszakát kívánt, és elment aludni.

Eduard meg se moccant, várta a zenét. Veronika meg akarta jutalmazni, amiért ekkora gyönyörben volt része, csak azért, mert ott volt mellette, és – félelem és undor nélkül – végignézte tombolását. Leült a zongorához, és játszani kezdett.

Könnyű volt a lelke, már a halál közelsége sem nyugtalanította. Kiélte legrejtettebb vágyait, amelyeket még magának sem mert bevallani. Egyszerre volt szűz és örömlány, rabszolga és királynő.

És azon az éjszakán, mintha csoda történt volna, újra eszébe jutott az összes dal, amit ismert, és majdnem akkora örömet szerzett Eduardnak, mint amekkorát ő szerzett neki az imént.


 

 

 

 

Amint Igor doktor felkapcsolta a villanyt, meglepetten vette észre, hogy a lány már ott ül a rendelő előtt.

– Nagyon korán van még. És teljesen be vagyok táblázva mára.

– Tudom, hogy korán van – mondta a lány. – És még el sem kezdődött a nap. De beszélni szeretnék magával egy kicsit, csak egy kicsit. Szükségem van a segítségére.

Karikás volt a szeme, sápadt az arca, látszott rajta, hogy nem aludt az éjjel.

Igor doktor behívta a rendelőbe.

Leültette, fölkapcsolta a villanyt, és elhúzta a függönyt. Egy órán belül világos lesz, akkor majd spórolhat a villannyal – a részvényesek a legcsekélyebb kiadásokat is rossz szemmel nézték.

 

Futó pillantást vetett a noteszére: Zedka megkapta az utolsó inzulinsokkot, és jól reagált – azaz túlélte a kezelést. Még szerencse, hogy sikerült kikényszerítenie a kórház igazgatóságából, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, amelyben vállalják a felelősséget az esetleges következményekért.

Átnézte a jelentéseket. Az ápolók jelentése szerint két-három beteg agresszívan viselkedett az éjjel. Köztük van Eduard is, aki hajnali négy órakor tért vissza a kórterembe, és nem volt hajlandó bevenni az altatót. Igor doktor kénytelen lesz intézkedni. Bármilyen liberális belül a Villete, fontos, hogy kifelé megőrizze a konzervatív, szigorú intézmény látszatát.

– Valami fontosat szeretnék kérni. – mondta a lány.

De Igor doktor nem figyelt rá. Fogta a sztetoszkópját, és meghallgatta a tüdejét és a szívét. Aztán megvizsgálta a reflexeit, és egy kis zseblámpával belevilágított a szemébe. Megállapította, hogy már alig láthatók rajta a Vitriol-mérgezés – avagy, ahogy mások nevezik, a Keserűség – tünetei.

Aztán odament a telefonhoz, és szólt a nővérnek, hogy hozzon egy gyógyszert, amelynek nagyon bonyolult neve volt.

– Úgy látom, éjjel nem kapott injekciót – mondta.

– De jobban érzem magam.

– Csak rá kell nézni az arcára: karikás szemek, levertség, a feltétlen reflexek hiánya. Ha ki akarja használni az időt, ami még hátravan, kérem, tegye azt, amit mondok.

– Éppen ezért vagyok itt. Ki akarom használni a hátralévő időmet, de a magam módján. Mennyi időm van még?

Igor doktor ránézett a szemüvege fölött.

– Nyugodtan megmondhatja. Már nem félek, de közönyös sem vagyok. Élni akarok, de tudom, hogy az akarás nem elég, és belenyugszom a sorsomba.

– Tehát mit akar?

Az ápolónő belépett az injekcióstűvel. Igor doktor intett a fejével, és a nővér óvatosan feltűrte Veronika pulóverének ujját.

– Mennyi időm maradt? – ismételte Veronika, miközben az ápolónő beadta neki az injekciót.

– Huszonnégy óra. De lehet, hogy kevesebb.

Veronika lesütötte a szemét, és az ajkába harapott. De uralkodott magán.

– Két szívességet szeretnék kérni. Az első, hogy adjon nekem egy olyan orvosságot, legyen az bármi, amitől ébren tudok maradni, hogy minden egyes percet kihasználhassak, ami még hátravan az életemből. Nagyon álmos vagyok, de nem akarok többet aludni. Annyi dolgom van még. Csupa olyan dolog, amit halogattam, amikor még azt hittem, hogy az élet örökkévaló, később pedig, amikor azt hittem, hogy az életnek semmi értelme, már nem érdekeltek.

– Mi a másik kérése?

– Hogy kimehessek innen. Nem akarok itt meghalni. Föl akarok menni a ljubljanai várba, ami mindig is ott állt, de engem soha nem érdekelt, soha nem akartam közelről megnézni. Beszélgetni akarok a nénivel, aki télen sült gesztenyét árul, tavasszal pedig virágot. Annyiszor találkoztam vele, de még egyszer sem kérdeztem meg, hogy van. Kabát nélkül akarok járkálni a hóban, érezni akarom a rettentő hideget – én, aki mindig gondosan fölöltöztem, mert féltem, hogy megfázom. És végül, doktor úr, azt akarom, hogy az arcomba essen az eső, s hogy rámosolyoghassak minden férfira, aki tetszik, és el akarom fogadni az összes kávét, amire meghívnak. Meg kell csókolnom az anyámat, meg kell mondanom neki, hogy szeretem, ki akarom sírni magam az ölében – hogy végre ne szégyelljem kimutatni az érzelmeimet, amelyek mindig is léteztek, bár magamnak sem mertem bevallani. Lehet, hogy templomba is elmegyek, és megnézem azokat a képeket, amelyek soha nem jelentettek semmit, de talán most majd fognak. S ha egy érdekes férfi szórakozni hív, elfogadom a meghívást, egész éjjel táncolok vele, amíg össze nem esem. Aztán lefekszem vele, de nem úgy, ahogy a többiekkel, akikkel vagy kínosan ügyeltem arra, nehogy elveszítsem a fejem, vagy olyasmit színleltem, amit nem éreztem.

Nem. Teljesen át akarom adni magam a gyönyörnek. És a városnak, az életnek, majd végül a halálnak.

 

Súlyos csend követte Veronika szavait. Az orvos és betege mereven néztek egymás szemébe. Talán a sok terven töprengtek, amelyeket már lehetetlen megvalósítani.

– Adhatok magának valami élénkítőszert, de őszintén szólva nem ajánlom – mondta Igor doktor. – Igaz, hogy megszüntetik a fáradtságot, de a nyugalmát is elveszik, amire pedig szüksége lesz, ha ennyi mindent át akar élni.

Veronika kezdett rosszul lenni. Mindig rosszul lett, amikor megkapta az injekciót.

– Elsápadt. Jobb lenne, ha most lefeküdne. Majd holnap beszélünk.

Megint sírhatnékja támadt, de összeszedte magát.

– Nincs holnap, ezt maga is nagyon jól tudja. Fáradt vagyok, doktor úr, rettenetesen fáradt. Ezért kértem a gyógyszert. Egész éjjel nem aludtam, vergődtem a kétségbeesés és a belenyugvás között. Kaphatnék újabb dührohamot, mint tegnap, de mi értelme lenne? Ha már csak huszonnégy órám van hátra, és még ennyi minden áll előttem, jobb, ha félreteszem a kétségbeesést. Kérem, doktor úr, hadd éljek, amíg lehet. Mindketten tudjuk, hogy holnap már késő.

– Menjen, feküdjön le – erősködött az orvos. – És jöjjön vissza délben. Majd akkor beszélünk.

Veronika látta, hogy nincs más választása.

– Lefekszem, és aztán visszajövök. De most van még pár perce?

– Igen, de tényleg csak néhány. Nagyon sok a dolgom.

– Őszinte leszek. Tegnap éjjel életemben először elégítettem ki magam teljesen szabadon, mindenfajta gátlás nélkül. Mindenfélét elképzeltem, amit azelőtt nem mertem, és örömömet leltem mindenben, amit azelőtt rémisztőnek vagy undorítónak találtam.

Igor doktor a lehető leghűvösebb szakértelemmel próbálta hallgatni. Nem tudta, mire akar kilyukadni a lány, de nem akart összetűzésbe kerülni a feletteseivel.

– Rájöttem, hogy valójában perverz vagyok, doktor úr. És azt szeretném kérdezni, hogy van-e ennek valami köze az öngyilkosságomhoz. Sok mindent nem tudtam magamról.

„Csak egy kérdés” – gondolta. Jobb, ha nem hívom be a nővért, nehogy tanúja legyen a beszélgetésünknek. Még a végén perbe fognak szexuális zaklatásért.”

– Mindannyian szeretnénk kipróbálni új dolgokat – felelte. – És a partnerünk is. Mi ebben a rossz?

– Maga mondja meg.

Az egész rossz, úgy, ahogy van. Mert amíg mindenki csak álmodozik, és kevesen vannak, akik meg is valósítják az álmaikat, addig az egész világ gyávának érzi magát.

– Akkor is, ha a keveseknek van igazuk?

– Mindig az erősebbnek van igaza. És ebben az esetben, paradox módon, a gyávák a bátrabbak, és ők tudják keresztülvinni az elképzeléseiket.

Igor doktor nem akarta bővebben kifejteni.

– Kérem, pihenjen egy kicsit. A többi beteggel is foglalkoznom kell. Ha hajlandó együttműködni, meglátom, mit tehetek a második kérése ügyében.

A bejegyzés trackback címe:

http://mesimpressions.blog.hu/api/trackback/id/tr101247618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.