Ez olyan aranyos....

(Remélem, nem baj, ha elloptam...:))

"A szakadatlan hóesés miatt kicsit késve nyitom ki feleségemmel közös lakásunk ajtaját. – Szia, megjöttem – üdvözlöm Noémit. Leverem magamról a havat, vállfára akasztom száradni a kabátot. – Szia! – fogad a konyhában. Szája szegletében mosoly bújkál, a kitörni készülő határtalan jókedvet látom minden mozdulatában.

– Mi történt? – kérdem tőle, de csak mosolyog tovább. – Semmi. Sok-sok hó esett. Szeretem a havat – feleli végül, és olyan lelkes, mint egy óvodás.

Hozzákezdek a vacsorakészítéshez, de közben eszembe jut, hogy elfelejtettem hazafelé tésztát venni. A hóesés tehát rám is hatással volt.

– Elfelejtettem tésztát hozni – mondom hát a feleségemnek. – Leszaladok a sarkiba.

Látva Noémi széles jókedvét, még hozzáteszem: – Hozzak egy üveg rosét is?

– Elkísérlek, jó? – feleli a feleségem.

– Nem kell, Noémi, ha fáradt vagy. Egy perc az egész.

– Nem fáradság! – mondja, így nem ellenkezem, hanem várom, hogy visszaöltözzön utcai ruhába, felvegye a bakancsát, sál, sapka is rendben. Kézenfogva indulunk a még mindig szállongó hóesésben a közeli bolthoz.

– Egy pillanat, megkötöm a cipőfűzőm – mondja kisvártatva, az utcán. Lépre megyek, teszek pár lépést előre, így nagyot puffan a hátamon a hógolyó.

– Természetesen tudod, hogy ez háború – fordulok vissza Noémihez, majd hirtelen a közeli ablakpárkányról havat szerezve röpítem felé az első labdát. Nem talál, Noémi következő lövése azonban ismét a kabátomon landol. Végre az én hógolyóm is célt talál. Önfeledten hógolyózunk, mintha nem is határozott céllal indultunk volna el otthonról.

– Én nyertem – jelenti ki végül a feleségem, miután több helyen is fehér pontokkal pöttyözi a kabátom. Belenyugszom a nyilvánvaló vereségbe, így továbbindulhatunk a bolt felé. Csak egy perc, míg benn vagyunk, gyorsan beszerezzük, ami kell.

Visszafelé egy nagy, érintetlen hómezőt fedezünk fel az egyik beépítetlen telken. Noémi megrángatja a kabátom.

– Rajzolunk angyalkát? – kérdi.

– Mit?

– Tudod, mint a filmekben – magyarázza. – Belefekszünk, és a kezünkkel, meg a lábunkkal rajzolunk angyalkát. Jössz?

Nem lehet neki ellenállni, egy pillanat múlva egymás mellett fekszünk a hóban, és csapkodunk a végtagjainkkal. Igazi szép angyalkákat alkotunk, Noémi egy kicsit, én egy nagyobbat.

– Gyere, leporollak – mondom neki, miután felsegítem a földről. Nagy elánnal kurkásszuk egymást, száll körülöttünk a tiszta fehérség. Alig vesszük észre az utcában közeledő, idősödő férfit. – A pici és a vastag. Így fogok rátok emlékezni – szólítja meg a feleségem, amikor közelebb ér, és elégedetten megszemléli a hóban fekvő angyalokat. Noémi mosolyogva pukedlizik neki. Nem is láttam még, hogy ilyet is tud. Hazafelé jó érzés fogni a hótól nedves, kipirosodott kezét."

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.