A nő, Esther, háborús tudósító, nemrég érkezett vissza Irakból, mert az ország megszállása bármelyik pillanatban megkezdődhet, harminc éves, férjezett, gyermektelen. A férfi ismeretlen, huszonhárom-huszonöt év körüli, sötétbarna hajú, mongol vonásokkal. Mindkettőt egy kávézóban látták utoljára a Faubourg Saint-Honoré utcában.

A rendőrség tudomást szerzett róla, hogy azelőtt is találkoztak már, bár azt senki nem tudta megmondani, hogy hányszor. Esther mindig úgy beszélt a férfiról - akit mindenki csak Mikhail néven ismert -, hogy nagyon fontos ember, de azt sosem említette, hogy milyen minőségében fontos neki: az újságírónak van rá szüksége, vagy a nőnek.

A rendőrség nyomozást indított az ügyben. Felmerült az emberrablás, a zsarolás és a gyilkosság lehetősége is - amin nincs mit csodálkozni, hiszen munkája során gyakran volt kénytelen olyan emberektől információt szerezni, akik kapcsolatban álltak terrorista csoportokkal. Felfedezték, hogy az utóbbi hetekben rendszeresen pénzt vett fel a bankszámlájáról: szerintük az információkért fizetett. Nem vitt magával ruhát, de, érdekes módon, nem találták meg az útlevelét.

A férfi ismeretlen, nagyon fiatal, nem szerepel semmiféle rendőrségi nyilvántartásban, semmilyen módon nem lehet kideríteni a személyazonosságát.

A nő két nemzetközi újságírói kitüntetés tulajdonosa, harminc éves, férjezett.

A feleségem.

Én is gyanúba keveredek, és letartóztatnak - ugyanis megtagadom a választ arra a kérdésre, hogy hol voltam aznap, amikor eltűnt a feleségem. De a börtönőr hamarosan kitárja az ajtót, és közli, hogy szabad ember vagyok.

Miért is vagyok szabad?

Mert manapság mindenki mindent tud mindenkiről, csak akarni kell az információt, és már meg is van: hol használta utoljára az illető a hitelkártyáját, hova jár rendszeresen, kivel hál. Az én esetemben még egyszerűbb volt a dolog: egy nő, szintén újságíró, a feleségem barátnője, de szerencsére elvált - és ezért nem volt vesztenivalója -, amikor megtudta, hogy letartóztattak, jelentkezett, hogy tanúsítsa: vele háltam aznap éjjel, sőt vele töltöttem a napot. Egy sor egészen konkrét bizonyítékot is bemutatott.

Beszélgetek a főfelügyelővel, aki visszaadja a holmimat, bocsánatot kér, kijelenti, hogy letartóztatásom törvényes volt, és hogy nem perelhetem be miatta az államot. Biztosítom róla, hogy egyáltalán nem áll szándékomban, és tisztában vagyok vele, hogy akit bűncselekménnyel gyanúsítanak, azt 24 órás őrizetben tartják, még akkor is, ha nem követett el semmit.

- Most már szabad - mondja, megismételve az őr szavait.

Megkérdezem: mi van, ha tényleg történt valami a feleségemmel? Néha emlegette, hogy kiterjedt kapcsolatai vannak a terrorista alvilággal, és időnként úgy érzi, mintha messziről követnék.

A felügyelő nem válaszol. Kitartóan faggatom, de nem mond semmit.

Megkérdezem, hogy használhatja-e az útlevelét. Azt feleli, természetesen, hiszen nem követett el semmit, miért ne hagyhatná el az országot, amikor csak akarja?

- Tehát fennáll a lehetősége annak, hogy nem tartózkodik Franciaországban?

- Arra gondol, hogy esetleg elhagyta magát a nő miatt, akivel maga lefeküdt?

Ez nem tartozik rá, felelem. A felügyelő megáll egy pillanatra, komolyan rám néz, és azt mondja, hogy azért csuktak be, mert ez az eljárás része, de nagyon sajnálja, hogy eltűnt a feleségem. Ő is házas, és bár nem szereti a könyveimet (ezek szerint tudja, ki vagyok! Nem is olyan tájékozatlan, amilyennek látszik!), bele tudja élni magát a helyzetembe, s tudja, min megyek keresztül.

Megkérdezem, mi a teendőm mostantól. Átnyújtja a névjegykártyáját, megkér, hogy ha megtudok valamit, értesítsem - a filmekben lehet látni ilyen jeleneteket.

Nem tud meggyőzni, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a felügyelők mindig többet tudnak, mint amennyit elmondanak.

Megkérdezi, hogy találkoztam-e már azzal az emberrel, akivel Esthert utoljára látták. Azt felelem, hogy hallottam már a fedőnevét, de nem ismerem személyesen.

Megkérdezi, hogy vannak-e családi problémáink. Azt felelem, hogy több mint tíz éve élünk együtt, és pontosan annyi problémánk van, mint a többi átlagos házaspárnak. Se több, se kevesebb.

Finoman megkérdezi, hogy beszéltünk-e mostanában válásról, vagy fontolgatta-e a feleségem, hogy elköltözik otthonról. Azt felelem, hogy ez a lehetőség soha nem merült föl, bár - ismétlem: "mint minden házaspárnak" - voltak néha nézeteltéréseink.

Gyakran vagy csak néha?

Néha - ismétlem.

Most még finomabban kérdezi, hogy gyaníthatta-e, hogy viszonyom van a barátnőjével.

Erre azt felelem, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy lefeküdtünk egymással. Nem volt ez viszony, inkább csak nem tudtunk miről beszélni, unalmas volt az egész nap, ebéd után nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, a csábítás játéka viszont mindig fölrázza kissé az embert - így aztán az ágyban kötöttünk ki.

- Maga bárkivel lefekszik, ha éppen unatkozik?

Legszívesebben azt felelném, hogy az ilyesfajta kérdések nem képezik a nyomozás részét, de szükségem van a cinkosságára, talán később is szükségem lehet még rá - hiszen ne feledkezzünk meg róla, hogy létezik egy nagyon fontos intézmény, a Szívességbank, amely mindig nagy hasznomra vált.

- Megesik néha. Amikor nem történik semmi érdekes, a nő érzelmet keres, a férfi kalandot, és kész. Másnap mindketten úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, és az élet megy tovább. Megköszöni a segítségemet, kezet nyújt, azt mondja, hogy azért az élet nem egészen így megy. Létezik unalom, semmittevés, sőt vágy is létezik, előfordul, hogy megkívánunk valakit, de azért nem így mennek a dolgok, az ember uralkodik magán, hiszen nem csinálhatja mindig azt, amihez éppen kedve szottyan.

- Persze lehet, hogy a művészek szabadabban élnek - teszi hozzá.

Azt felelem, hogy ismerem az általa képviselt világot, de most nem akarom összehasonlítgatni a véleményünket a társadalomról és az emberiségről. Elhallgatok, és várom a következő lépést.

- Ha már a szabadságról beszélünk: elmehet - mondja a felügyelő, kissé csalódottan, amiért az írónak nincs kedve beszélgetni a rendőrrel. - Most, hogy volt szerencsém személyesen megismerni, el fogom olvasni a könyveit. Az igazat megvallva, bár azt mondtam, hogy nem szeretem őket, valójában egyiket sem olvastam.

Nem először hallottam ezt a mondatot, és minden bizonnyal nem is utoljára. Az egész ügy arra volt jó, hogy szerezzek még egy olvasót. Elköszönök tőle, és elmegyek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.