Prológus

Íme, RAM Szent Színe előtt, midőn kezeddel érinted az Élet Igéjét, oly erőt nyersz, hogy tanúja leszel a világ végezetéig.

A Mester magasba emelte hüvelyében nyugvó, új kardomat. Pattogott a tűz, ez kedvező előjel volt: azt jelentette, folytatódhat a szertartás. Így hát lehajoltam, a csupasz kezemmel vájni kezdtem a földet.

1986. január 2-a volt, éjjel, s mi a Serra do Mar egyik csúcsán álltunk, az Agulhas Negras nevű képződmény közelében. Rajtam és a Mesteremen kívül ott volt még a feleségem, egy tanítványom, egy helyi idegenvezető, valamint a világ ezoterikus rendjeit egyesítő nagy testvériség, a Tradíció képviselője. Mind az öten - beleértve az idegenvezetőt is, akinek már korábban elmondták, mi következik - a RAM-rend mesterévé való beavatási szertartásomon vettek részt.

Befejeztem az ásást: sekély, ám hosszú gödröt vájtam a talajba. Áhítattal érintettem meg a földet, közben rituális szavakat mormoltam. Akkor odalépett hozzám a feleségem, s átnyújtotta a kardot, amelyet több mint tíz évig használtam, s amely száz meg száz mágikus gyakorlat során volt segítőm ez alatt az idő alatt. A fegyvert a gödörbe helyeztem, betemettem, és lesimítottam fölötte a talajt. Ezenközben emlékezetembe idéződtek a múltbéli próbák; a megismert dolgok és jelenségek, amelyeket pusztán azáltal képes voltam előidézni, hogy velem volt ez a kard, ez az oly régi barát. Most pedig felfalja őt a föld, elemészti pengéjének vasát, markolatának fáját; táplálékul tér vissza oda, ahonnan annyi erőt merített.

A Mester közeledett, elém helyezte új kardomat, épp arra a helyre, ahová a régit elföldeltem. Mindnyájan kitárták karjukat, és a Mester, Erejét használva, különleges, furcsa fényt varázsolt körénk: nem világított, mégis láthattuk - sajátos színbe öltöztette a körvonalakat. Majd kivonta hüvelyéből a kardját, megérintette mindkét vállamat és a homlokomat, s így szólt:

- RAM ereje és szeretete által, a rend mesterévé és lovagjává avatlak ma és életed hátralevő napjaira. R mint Rigor, A mint Amor, M mint Misericordia; R mint Regnum, A mint Agnus, M mint Mundi. Amikor kardodat érinted, soha ne maradjon sokáig hüvelyében, nehogy elrozsdásodjék. De amint elhagyja hüvelyét, sose térjen vissza anélkül, hogy jót tenne, vagy hogy utat nyitna, vagy hogy inna ellenséged véréből. És kardja hegyével könnyedén megkarcolta a homlokomat.

E pillanattól kezdve nem kellett már hallgatnom. Nem kellett már rejtegetnem mindazt, amire képes voltam, sem pedig eltitkolnom a csodákat, amelyeket a Tradíció útján sajátítottam el. E pillanattól kezdve mágus voltam.

Kinyújtottam a kezemet, hogy megragadjam új fegyveremet, fekete hüvelyében nyugvó, megsemmisíthetetlen acélból, föld által el nem emészthető fából készült, fekete-vörös markolatú kardomat. Ám abban a pillanatban, amint kezem a hüvelyt érintette, s már épp magamhoz vontam volna, a Mester előrelépett, és teljes súlyával rátaposott az ujjaimra, hogy fájdalmamban felkiáltottam, és elejtettem a pengét. Értetlenül néztem rá. A furcsa fény szertefoszlott, és a Mester arcát most kísértetiessé rajzolták a lángok.

Hidegen nézett vissza rám; a feleségemet szólította, s neki adta át az új kardot. Majd hozzám fordult, és így szólt:

- El a csalárd kezekkel! Mert a Tradíció útja nem a kevés kiválasztott útja, hanem minden emberé! És az Erő, amelyről azt hiszed, birtokolod, semmit nem ér, mert az nem olyan Erő, amelyet másokkal megoszthatsz. Vissza kellett volna utasítanod a kardot, s ha így teszel, megkaptad volna, mert a szíved tiszta. Amitől tartottam, bekövetkezett: a döntő pillanatban elbotlottál, és elbuktál. És mert mohó vagy, újra útra kell kelned, hogy a kardodat megkeresd. És mert gőgös vagy, az egyszerű emberek között kell keresned. És mert a csodák bűvöletében élsz, nagyon meg kell küzdened azért, hogy visszanyerd azt, ami oly nagylelkűen felajánltatott neked.

Úgy éreztem, menten megnyílik alattam a föld.

Csak térdeltem ott megkövülten, képtelen voltam gondolkodni. Régi kardomat a földbe temettem, nem volt rá mód, hogy visszaszerezzem.

És mivel az újat még nem kaptam meg, úgy éreztem magam, mint aki abban a pillanatban kél életre, erő és oltalom nélkül. Legfelsőbb Égi Felszentelésem napján az erőszak, amellyel a Mesterem az ujjaimat megtaposta, visszavetett a Gyűlölet és a Föld világába.

Az idegenvezető eloltotta a tüzet, a feleségem pedig hozzám lépett, és felsegített a földről. Kezében tartotta új kardomat, de a Tradíció szabályai szerint a Mesterem engedélye nélkül meg sem érinthettem. Csöndben mentünk le az erdőbe, követve az idegenvezető lámpását, mígnem egy kis földútra értünk, ahol autóinkat hagytuk.

Senki nem búcsúzott el tőlem. Feleségem a csomagtartóba tette a kardot, aztán begyújtotta a motort. Sokáig, csöndben haladtunk, óvatosan vezetett, a gödröket és a kátyúkat kerülgetve.

- Ne aggódj - mondta vigasztalóan. - Biztos vagyok benne, hogy vissza fogod szerezni.

Megkérdeztem, mit mondott neki a Mester.

- Három dolgot mondott. Először, hogy kellett volna hoznia magával meleg ruhát, mert fönt sokkal hidegebb van, mint gondolta. Másodszor: nem érte meglepetés, mert számtalanszor megtörtént már másokkal is, ők is oda jutottak, ahová te. Végül pedig azt mondta, hogy a kardod várni fog rád egy bizonyos nap meghatározott órájában, annak az útnak egy adott pontján, amelyet végig kell járnod. Én nem tudom, melyik napon, mely órában. Csak a helyet mondta meg, ahová el kell rejtenem, hogy megtaláld.

- És melyik az az út? - kérdeztem idegesen.

- Azt nem magyarázta meg világosan. Csak annyit mondott, Spanyolország térképén keresd, egy régi, középkori utat, amelyet Szent Jakab Különös Útjaként ismernek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.