– Veronika édesanyja vagyok. Hogy van a lányom?

Igor doktor gondolkozott, hogy megmondja-e az igazat, és megkímélje-e a felesleges meglepetéstől – elvégre neki is van egy Veronika nevű lánya. Aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha hallgat.

– Még nem tudjuk – hazudta. – Szükségünk van még egy hétre.

– Nem értem, miért tette ezt Veronika – mondta a nő, könnyek között. – Mindig szerető szülei voltunk, óriási áldozatok árán is igyekeztünk a lehető legjobb nevelésben részesíteni. Bár a házasságunk megromlott, megőriztük a család egységét, hogy bebizonyítsuk: a nehéz időkben is összetartunk. Jó állása van, nem is csúnya, és mégis…

– Mégis meg akarta ölni magát – szakította félbe Igor doktor. – Ne csodálkozzon, asszonyom, ez mindig így van. Az ember nem képes megemészteni a boldogságot. Ha akarja, megmutatom Önnek a kanadai statisztikákat.

– Kanada?

A nő elképedve nézett rá. Igor doktor látta, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését, és folytatta.

– Nézze, maga nem azért jött ide, hogy a lánya állapota felől érdeklődjön, hanem hogy mentegetőzzön, amiért öngyilkosságot kísérelt meg. Hány éves a lánya?

– Huszonnégy.

– Vagyis tapasztalt, érett nő, aki jól tudja, mit akar, és képes egyedül dönteni. Mi köze van ennek a házasságukhoz, vagy az áldozatokhoz, amelyeket a férjével együtt érte hoztak? Mióta lakik – külön?

– Hat éve.

– Na, látja. Tetőtől talpig önálló, független nő. De hiába: az ilyen esetekben még ma is mindenki saját magát hibáztatja, csak azért, mert a század elején egy osztrák orvos – dr. Sigmund Freud, biztos vagyok benne, hogy hallotta már a nevét – a beteges gyerek-szülő kapcsolatokról jelentetett meg tanulmányokat, amelyek mind a mai napig nagy hatással vannak az emberekre. Maga szerint vajon az indiánok a szülői nevelés áldozatának tekintik a fiút, aki gyilkosságot követ el? Mit gondol?

– Fogalmam sincs – felelte a nő, és egyre nagyobb megdöbbenéssel hallgatta az orvost. Lehet, hogy megfertőzték a saját betegei.

– Majd én megmondom – folytatta Igor doktor. – Az indiánok szerint csakis a gyilkos a felelős, nem pedig a közösség, és még kevésbé a szülők vagy a távolabbi ősök. Na, és a japánok? Ők talán azonnal öngyilkosok lesznek, ha kiderül, hogy a gyerekük kábítószerezik, és kábult állapotban csavarog az utcán? A válasz megint csak: nem és nem! Pedig, tudomásom szerint, a japánok aztán semmiségek miatt is képesek megölni magukat. A minap olvastam egy újságcikket egy fiatalemberről, aki azért lett öngyilkos, mert nem vették föl az egyetemre.

– Beszélhetnék a lányommal? – kérdezte a nő, akit egyáltalán nem érdekeltek sem a japánok, sem az indiánok, sem a kanadaiak.

– Hogyne, máris – mondta Igor doktor, akit zavart, hogy félbeszakították. – De előbb azt szeretném, ha megértené: néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából. Érti?

– Tökéletesen értem – válaszolta. – És ha azt hiszi, hogy nem leszek képes gondoskodni a lányomról, megnyugtathatom: én soha nem próbáltam változtatni az életemen.

– Nagyon helyes – Igor doktor megkönnyebbülten felsóhajtott. – Elképzelte-e már, mi lenne, ha olyan világban élnénk, ahol nem kellene mindennap ugyanazt tennünk? Ha például úgy döntenénk, hogy csak akkor eszünk, amikor megéhezünk. Mit csinálnának a háziasszonyok és az éttermek?

„Sokkal természetesebb lenne, ha mindig csak akkor ennénk, amikor tényleg éhesek vagyunk” – gondolta a nő, de nem mondott semmit, mert félt, hogy nem engedik oda Veronikához.

– Nagy lenne a zűrzavar – mondta. – Én már csak tudom, hiszen én is háziasszony vagyok.

– Ezért van reggeli, ebéd és vacsora. Mindennap meghatározott időpontban kelünk föl, és heti egy napot pihenünk. Mindennek megvan a maga ideje: karácsonykor megajándékozzuk egymást, húsvétkor pedig elmegyünk a tóhoz három napra. Örülne, ha egyszer csak elragadná a férjét a szenvedély, és a nappaliban akarna szeretkezni?

„Miről beszél ez az ember? Én a lányomat akarom látni!”

– Nem örülnék neki – mondta, és reménykedett, hogy helyesen válaszolt.

– Nagyon jó – kiáltotta Igor doktor. – A szeretkezésnek az ágyban a helye. Különben helytelen példát mutatnánk, és elhintenénk az anarchia magvait.

– Láthatnám végre a lányomat? – szakította félbe a nő.

Igor doktor lehiggadt: ez a parasztasszony soha nem fogja megérteni, miről beszél, mert nem érdekli az őrület filozófiai megközelítése, még akkor sem, ha tisztában van vele, hogy a lánya igazi öngyilkosságot kísérelt meg, és kómába esett.

Csöngetett, és belépett a titkárnője.

– Hívják ide az öngyilkos lányt – mondta. – Amelyik levelet írt az újságoknak, amelyben azt állította, hogy azért ölte meg magát, hogy az emberek megtanulják, hol van Szlovénia.

Nem akarom látni. Minden kapcsolatot megszüntettem a kinti világgal.

Nehéz volt ezt kimondani, ott, a társalgóban, mindenki füle hallatára. De az ápoló sem volt túl tapintatos, amikor annyi ember előtt fennhangon közölte vele, hogy várja az anyja – mintha legalábbis mindenkit érintene.

Nem akarta látni az anyját, mert csak fájdalmat okoznának egymásnak. Jobb lenne, ha már halottnak hinné. Veronika mindig gyűlölte a búcsúzkodást.

Az ápoló ugyanolyan hirtelen tűnt el, amilyen hirtelen megjelent, Veronika pedig tovább nézte a hegyeket. Egy hét után végre újra kisütött a nap. Veronika már éjszaka tudta, mert a hold megsúgta neki, amikor zongorázott.

„Nem, ez őrültség, kezdem elveszíteni a fejem. A csillagok nem beszélnek – legfeljebb azokkal, akik asztrológusnak mondják magukat. Egyvalaki beszélhetett csak a holddal: a skizofrén fiú.”

Alighogy gondolata végére ért, hirtelen szúrást érzett a mellkasában, és elzsibbadt az egyik karja. Forogni kezdett vele a világ. Szívroham!

Egyfajta eufórikus állapotba került, mintha a halál megszabadítaná a halálfélelemtől.

Kész, mindennek vége! Lehet, hogy fáj, de mi ez az öt perc szenvedés az örök nyugalomhoz képest! Nem csinált semmit, csak lehunyta a szemét: nincs annál borzalmasabb, mint amikor a filmekben nyitva marad a halottak szeme.

De a szívroham mégsem olyan volt, amilyennek elképzelte.

Egyszer csak nem kapott levegőt, és elborzadva vette tudomásul, hogy legszörnyűbb rémálma fog bekövetkezni: a fulladás. Úgy hal meg, mintha élve eltemették volna, vagy mintha hirtelen lenyomták volna a víz alá.

Tántorgott, elesett, nagyon megütötte az arcát, aztán összeszedte minden erejét, és megpróbált levegőt venni – de nem ment. A legrosszabb azonban az volt, hogy még mindig nem jött a halál, teljesen tudatában volt mindennek, ami körülötte történt, látta és fölfogta a színeket és a formákat. Egyedül az okozott nehézséget, hogy meghallja, amit a többiek mondanak: a sikítás és a kiáltozás olyan távolinak tűnt, mintha egy másik világból szólt volna. Ezt leszámítva minden teljesen valószerű volt, s a levegő még mindig nem jött, egyszerűen nem engedelmeskedett a tüdejének és az izmainak, de az eszméletét még most sem veszítette el.

Érezte, hogy valaki fölemeli és a hátára fordítja. És ekkor elvesztette az ellenőrzést a szemmozgása fölött, össze-vissza ugrált a szeme, és képek százait továbbította bámulatos sebességgel az agya felé. A fulladásérzet teljes vizuális zűrzavarral párosult.

Lassan a képek is távolodni kezdtek, és – amikor a haláltusa a tetőpontjára hágott – egyszer csak sikerült levegőt vennie, de olyan sípoló zörej kíséretében, hogy minden jelenlevő halálra rémült.

Veronika hányni kezdett.

A majdnem tragikus pillanatok elmúltával néhány őrült vihogni kezdett, Veronika pedig elveszettnek, megalázottnak és tehetetlennek érezte magát.

Egy ápoló rohant be lélekszakadva, és beadott neki egy injekciót.

– Nyugodjon meg. Már túl van rajta.

– Nem haltam meg! – üvöltötte, és elindult a betegek felé.

Belelépett a hányásba, és széthordta a padlón, aztán a bútorokat is összekente. – Itt kell maradnom ebben az átkozott bolondokházában, és veletek kell együtt lennem! Emberek ezrei halnak meg minden nap és minden éjjel, csak nekem nem kegyelmez senki.

Odament az ápolóhoz, kitépte a kezéből a fecskendőt, és kihajította a kertbe.

– Mit akar maga? Miért nem ad valami mérget, ha tudja, hogy úgyis halálra vagyok ítélve? Hát van magának szíve?

Veronika elveszítette minden önuralmát, visszaült a földre, és hisztérikus zokogásban tört ki, üvöltött és sírt, miközben a többiek nevettek és megjegyzéseket tettek bepiszkolt ruhájára.

– Adjon neki egy nyugtatót! – mondta egy doktornő, aki éppen akkor érkezett. – Legyen ura a helyzetnek!

Az ápoló azonban halálra rémült. A doktornő kiment, és két másik ápolóval tért vissza, meg egy újabb fecskendővel. A férfiak lefogták a hisztérikus teremtést, aki a terem közepén vonaglott, míg az orvosnő az utolsó cseppig belenyomta összemaszatolt karjába a nyugtatót.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.