Igor doktor rendelőjében tért magához. Egy makulátlanul tiszta, fehér ágyban találta magát, új lepedővel.

Az orvos a szívét hallgatta. Úgy tett, mintha még aludna, de valami megváltozhatott ott bent, a mellkasában, mert az orvos úgy szólt hozzá, mint aki biztos benne, hogy hallja, amit beszél.

– Nyugodjon meg – mondta. – A maga egészségével akár száz évig is elélhet.

Veronika kinyitotta a szemét. Valaki átöltöztette. Csak nem maga Igor doktor? Látta őt meztelenül? Az elméje még nem tisztult ki egészen.

– Mit mondott?

– Azt mondtam, hogy nyugodjon meg.

– Nem. Azt mondta, hogy száz évig fogok élni.

Az orvos visszament az íróasztalához.

– Azt mondta, hogy száz évig fogok élni – ismételte Veronika.

– Az orvostudományban semmi sem végleges – tért ki Igor doktor. – Bármi megtörténhet.

– Hogy van a szívem?

– Ugyanúgy.

Nem is kell tovább kérdezősködnie. Az orvosok mindig azt mondják a súlyos betegeknek: „maga száz évig fog élni”, vagy „semmi komoly”, esetleg „magának bivalyerős a szíve, a vérnyomása pedig olyan, akár egy fiatalemberé”, valamint „újra el kell végeznünk néhány vizsgálatot”. Mintha félnének, hogy a beteg összetöri a berendezést.

Megpróbált felülni, de nem sikerült: forogni kezdett vele a rendelő.

– Feküdjön még egy kicsit, amíg jobban nem lesz. Nem zavar.

„Még jó” – gondolta Veronika. „És ha zavarnám?”

Igor doktor tapasztalt orvos volt: egy darabig csöndben maradt, és úgy tett, mintha mélyen belemerülne az asztalán heverő papírok tanulmányozásába. Amikor együtt vagyunk valakivel, és egyikünk sem szólal meg, a csönd egyszer csak kínossá válik, feszültté és elviselhetetlenné. Igor doktor reménykedett benne, hogy a lány magától megtöri a csendet, és újabb adatokat szolgáltat neki tudományos munkájához, ami az őrületről és annak lehetséges gyógyításáról szól.

De Veronika egy szót sem szólt. „Talán már túlságosan megmérgezte a Vitriol” – gondolta Igor doktor, és úgy döntött, hogy mégiscsak ő töri meg a csendet, ami már kezdett feszültté, kínossá és elviselhetetlenné válni.

– Úgy hallom, szeret zongorázni – mondta, mintha csak úgy mellékesen vetné oda.

– Az őrültek pedig szeretik hallgatni. Tegnap az egyik teljesen odavolt érte.

– Eduard. Elmesélte valakinek, hogy mennyire tetszett neki. Ki tudja, talán még az étvágya is megjön.

– Egy skizofrén, aki szereti a zenét? És elmeséli másoknak?

– Igen. De fogadni mernék, hogy nem is tudja, miről beszél.

Az orvosnak – aki inkább betegnek tűnt feketére festett hajával – igaza volt. Veronika sokszor hallotta ezt a szót, de voltaképpen fogalma sem volt róla, mit jelent.

– Gyógyítható? – kérdezte, hátha így sikerül többet megtudnia a skizofréniáról.

– Kordában tartható. Még nem tudjuk pontosan, mi történik az őrültek fejében: a pszichiátria nagyon fiatal tudomány, és a módszerek évről évre változnak.

A skizofrén betegek természetüknél fogva hajlamosak elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal. Mígnem egyszer csak valamilyen esemény hatására – amely lehet nagy dolog, de a legjelentéktelenebb csekélység is, ez esetenként változó – saját valóságot teremtenek maguknak. A helyzet odáig is fajulhat, hogy végleg elveszítik a kapcsolatot a világgal – ezt hívjuk katatóniának –, enyhébb esetekben azonban annyit javulhat a beteg állapota, hogy akár dolgozhat is, és gyakorlatilag normális életet élhet. Ez egyetlen tényezőtől függ: a környezettől.

– Teremt magának egy saját valóságot – ismételte Veronika. – Mi a valóság?

– Amit a többség annak tart. Nem feltétlenül a legjobb, és biztosan nem is a leglogikusabb, de ez felel meg a leginkább a közösségi érdekeknek. Látja, mi van a nyakamban?

– Nyakkendő.

– Helyes. Logikus válasz, teljesen normális emberre vall. Igen, nyakkendő! De egy őrült azt felelné, hogy a nyakamban egy színes rongydarab van, ami nevetséges, haszontalan, és bonyolult módon van megkötve. Akadályozza a fej forgatását, és a lélegzetvételt is megnehezíti. S ha nem vigyázok, bekapja a ventilátor, és meg is fulladhatok. Ha egy őrült megkérdezné, mire való a nyakkendő, azt kellene felelnem: az égvilágon semmire. Még csak nem is díszít különösebben. Valójában a rabszolgaság, a hatalom és a távolságtartás szimbóluma. Egyedüli haszna abban áll, hogy amikor hazaérünk a munkából, végre levehetjük, és úgy érezzük, hogy megszabadultunk valamitől, amit nem tudunk megfogalmazni. De vajon a puszta megkönnyebbülés létjogosultságot ad a nyakkendőnek? Nem. Ha azonban megkérdezünk egy őrültet és egy egészséges embert, hogy mi ez, azt fogjuk normálisnak tartani, aki azt mondja: ez egy nyakkendő. Nem számít, melyikük gondolkodik helyesen, és melyiküknek van igaza.

– Tehát abból, hogy megmondtam a színes rongydarab helyes nevét, azt a következtetést vonja le, hogy nem vagyok őrült.

„Maga nem őrült” – gondolta Igor doktor, márpedig ő szaktekintély, rendelője falán ott függnek a diplomái. Az önpusztítás egyáltalán nem idegen az emberi fajtól. Rengeteg embert ismer, akik öngyilkosságot követtek el, mégsem kerültek bolondokházába, és sikerült megőrizniük az ártatlanság és az ép elme látszatát, csak azért, mert az öngyilkosságnak nem valamely botrányos és látványos módját választották. Nem, ők lassanként végeztek magukkal: hosszú évekig mérgezték magukat azzal az anyaggal, amelyet Igor doktor Vitriolnak nevezett.

A Vitriol olyan méreg, amelynek hatását, és a mérgezés tüneteit az ismerőseivel folytatott beszélgetések folyamán állapította meg. Most pedig értekezést ír a témáról a Szlovén Tudományos Akadémia számára. Az elmebetegségek területén azóta nem történt ilyen korszakalkotó felfedezés, hogy dr. Pinel elérte, hogy ne zárják be a betegeket, és az egész orvostudományt meghökkentette azzal a kijelentésével, hogy vannak gyógyítható esetek.

A libidóhoz hasonlóan – amely egy kémiai reakció eredményeként jön létre, s a szexuális vágyért felelős, amint azt dr. Freud felismerte, de még egyetlen laboratóriumban sem sikerült izolálni a vegyületet – a Vitriolt is az emberi szervezet termeli, mégpedig vészhelyzetben, bár a modern spektrográfiás tesztek még nem képesek kimutatni. De könnyedén fölismerhető jellegzetes íze, amely nem édes, nem is sós, hanem keserű. Igor doktor – aki ennek a vegyületnek most még ismeretlen fölfedezője – egy olyan méregről nevezte el, amelyet a régmúlt időkben gyakran használtak császárok, királyok és mindenféle rangú szeretők, ha végleg el akartak távolítani valamilyen nemkívánatos személyt.

Azok a régi szép idők! A császárok és királyok kora! Akkor még tudtak romantikusan élni és halni. A gyilkos kiadós lakomára invitálta az áldozatot, a szolga kihozott két díszes serleget, ám az egyik italba Vitriolt kevertek. Milyen meghatóak az áldozat utolsó mozdulatai: ahogy fölemeli a serleget, mond néhány kedves szót, vagy éppen szitkozódik, és úgy iszik, mintha csak egy finom italt kóstolna, aztán döbbenten pillant a házigazdára, és a következő pillanatban, mintha villám sújtotta volna, elvágódik a padlón.

Ez a méreg ma már nagyon drága, és rendkívül nehéz beszerezni, így hát biztosabb gyilkoló eszközök vették át a helyét, mint például a revolver, a biológiai fegyverek és más holtbiztos módszerek. Igor doktor azonban, aki természeténél fogva romantikus alkat volt, erről a már-már feledésbe merült méregről nevezte el azt a lelki betegséget, amelyet sikerült diagnosztizálnia, és amelynek a nyilvánosságra hozatala nemsokára meghökkenti az egész világot.

Furcsa, hogy eddig nem fedezték fel a Vitriolt mint halálos mérget, pedig az emberek többsége fölismeri az ízét, és a mérgezés folyamatát öntudatlanul is Keserűségnek nevezi. A Keserűség – kisebb-nagyobb mértékben – minden élőlény szervezetében megtalálható, valahogy úgy, ahogy mindannyian hordozzuk a tuberkulózis baktériumát. Mindkét betegség csak akkor támad, ha a szervezet ellenállóképessége jelentős mértékben csökken. A Keserűség esetében akkor betegszik meg az ember, amikor elkezd félni az úgynevezett „valóságtól”.

Vannak, akik – abbéli igyekezetükben, hogy olyan világot teremtsenek maguknak, ahol semmilyen veszély nem fenyegeti őket – túlzásba esnek, körülbástyázzák magukat, és minden ismeretlenre védekezéssel válaszolnak: az idegen emberekre, az ismeretlen helyekre, az új élményekre. Míg végül egészen magukba fordulnak. Ekkor kezdi kifejteni végzetes hatását a Keserűség.

A Keserűség (vagy Vitriol, ahogy Igor doktor nevezi) elsődleges célpontja az ember kedélyállapota. Akit megtámad a betegség, az elveszti az érdeklődését a világ iránt, semmihez nincs kedve, és néhány év múlva teljesen magába zárkózik – miután minden energiáját arra pazarolta, hogy erős fallal vegye körül magát, annak érdekében, hogy a valóság olyan legyen, amilyennek látni szeretné.

El akar kerülni minden külső támadást, ezért a saját belső fejlődését is akadályozza. Ugyanúgy bejár dolgozni, nézi a tévét, szidja a tömegközlekedést, neveli a gyerekeit, de mindent automatikusan csinál, különösebb beleélés nélkül, hiszen kénytelen mindent az ellenőrzése alatt tartani.

A Vitriol-mérgezés legszomorúbb következménye, hogy az érzelmek – úgymint gyűlölet, szeretet, szomorúság, lelkesedés, kíváncsiság – eltűnnek. A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.