Ezért van, hogy a keserű embereket mindig lenyűgözték a hősök és az őrültek: mert ők nem félnek sem az élettől, sem a haláltól. Mind a hősök, mind az őrültek közömbösek a veszély iránt, és bátran szembeszállnak vele, hiába próbálnánk őket lebeszélni. Az őrült öngyilkos lesz, a hős pedig mártírhalált hal egy igaz ügyért. A lényeg az, hogy mindketten meghalnak, míg a keserű emberek éjjel-nappal az egyik abszurditásán és a másik dicsőségén töprengenek. Ez erőt ad nekik, hogy átlépjenek a falon, és kicsit körülnézzenek a valóságban, de hamar belefáradnak, és gyorsan visszazökkennek a hétköznapokba.

A krónikus keserűségben szenvedő beteg hetente egyszer vesz tudomást a betegségéről: vasárnap délután. Mivel ilyenkor sem a munka, sem a hétköznapok egyformasága nem enyhíti a tüneteit, ráeszmél, hogy valami nagyon nincs rendjén, mert ezek a nyugodt, békés délutánok pokoliak a számára, és soha nem akarnak véget érni. Ilyenkor egész nap ingerülten viselkedik.

De máris itt a hétfő, és a keserű ember nyomban megfeledkezik a tüneteiről, bár panaszkodik, hogy soha nincs ideje kipihenni magát, mert mindig olyan hamar elmúlik a hétvége.

Egy előnye is van azonban ennek a betegségnek, mégpedig társadalmi szempontból: az, hogy teljesen általánossá vált. Ezért nincs is szükség gyógykezelésre – eltekintve azoktól a súlyos esetektől, amikor a mérgezés olyan erős, hogy a beteg viselkedése rossz hatással lehet a többiekre. Ám a keserű emberek többsége tovább élheti az életét, anélkül hogy veszélyeztetné a társadalmat, hiszen – erős bástyáiknak köszönhetően – teljesen elszigetelődtek a világtól, ha látszólag részt vesznek is a mindennapi életben.

Dr. Sigmund Freud felfedezte a libidót, és az általa előidézett betegségek gyógymódját: a pszichoanalízist. Igor doktor pedig rájött a Vitriol létezésére, de még be kellett bizonyítania, hogy van rá gyógymód. Maradandót akart alkotni az orvostudomány területén, de nem áltatta magát hiú reményekkel, mert tisztában volt vele, hogy milyen nehézségekbe ütközik felfedezésének elfogadtatása – hiszen a „normálisak” bebeszélik maguknak, hogy elégedettek az életükkel, és semmi pénzért nem ismernék be betegségüket, a betegek pedig óriási piacot tartanak fönn: szanatóriumokat, laboratóriumokat, orvosi kongresszusokat stb.

„Tudom, hogy a világ nem fogja azonnal fölismerni felfedezésem jelentőségét” – gondolta. Büszke volt rá, hogy meg nem értett zseni. Végül is a zsenik mindig nagy árat fizetnek a tehetségükért.

– Mi van magával? – kérdezte a lány. – Úgy tűnik, mintha elragadta volna a betegei világa.

Igor doktor meg sem hallotta a tiszteletlen megjegyzést.

– Most már elmehet – mondta.

Veronika azt sem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Igor doktornál ugyanis égett a villany, de ez nem jelent semmit, hiszen nála reggel is égett a villany. Ám ahogy kiért a folyosóra, és megpillantotta a holdat, rájött, hogy sokkal többet aludt, mint gondolta.

A kórterem felé menet észrevett a falon egy bekeretezett fényképet. Ljubljana főterét ábrázolta, akkor még Prešeren szobra nélkül, sétálgató párokkal: valószínűleg vasárnap volt.

Elolvasta a fénykép dátumát: 1910 nyara.

1910 nyara. Azoknak az embereknek, akiket mindennapi életük egy pillanatában kaptak lencsevégre, már a fiaik, sőt az unokáik is meghaltak. A nők nehéz ruhát viseltek, a férfiak pedig kalapban, felöltőben, nyakkendőben (ami az őrültek szerint csak egy tarka rongydarab) és kamásliban feszítettek, és a kezükben esernyőt tartottak.

Nem volt melegük? Bizonyára akkor is ugyanolyan hőség volt nyáron, mint ma: 35 fok árnyékban.

Ha megjelenne közöttük egy angol rövidnadrágban és ingujjban – ami sokkal jobban megfelel az időjárásnak –, vajon mit gondolnának ezek az emberek?

„Örült.”

Tökéletesen megértette, mit akart mondani Igor doktor. És azt is megértette, hogy mindig szeretet, gyengédség és gondoskodás vette körül, valami mégis hiányzott, hogy mindezt valóban értékelni tudja: nem volt elég őrült.

A szülei akkor is szerették volna, de ő nem merte követni az álmait, mert félt, hogy megbántja őket. Élete legnagyobb álmát pedig mélyen eltemette a szívébe. S bár időnként egy-egy koncert vagy szép lemez hallatán eszébe jutott, annyira rettegett a csalódástól, hogy inkább azonnal kiverte a fejéből.

Veronika kicsi gyerekkorától fogva tudta, hogy igazi álma, hogy zongorista lesz.

Már az első órán tudta, tizenkét évesen. A tanárnő is fölismerte benne a tehetséget, és biztatta, hogy legyen zongoraművész. S mégis, amikor megnyert egy versenyt, és boldogan kijelentette, hogy kész mindent föladni a zongorázásért, az anyja gyengéden rámosolygott, és azt válaszolta: „a zongorázásból nem lehet megélni, kincsem”.

„De hát te akartad, hogy tanuljak meg zongorázni!”

„Csak azért, hogy fejlessze a művészi érzékedet. A férfiak nagyra értékelik, ha a feleségük tud zongorázni, és az összejöveteleken is feltűnést kelthetsz vele. Verd ki a fejedből ezt a butaságot, és tanulj jogot: ez a jövő foglalkozása.”

Veronika hallgatott az anyjára, mert bízott benne, hogy elegendő élettapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mi a jó neki. Befejezte középiskolai tanulmányait, beiratkozott a jogi egyetemre, kitűnő osztályzatokat szerzett, meg egy diplomát – de végül mégis csak egy könyvtári állást kapott.

„Őrültebbnek kellett volna lennem.”

De erre ő is, ahogy a legtöbb ember, túl későn döbbent rá.

Megfordult, és elindult a kórterem felé, amikor valaki hírtelen megragadta a karját. Még mindig ott keringett az ereiben az erős nyugtató, ezért nem ellenkezett, amikor Eduar, a skizofrén fiú, finoman az ellenkező irányba fordította, és elindult vele a nappali felé.

 A hold még mindig növekvő szakaszban volt, Veronika pedig teljesítette Eduard néma kérését, és már ott ült a zongora előtt, amikor az ebédlőből hangokat hallott. Valaki különös hanglejtéssel beszélt, és Veronika nem emlékezett rá, hogy hallotta volna ezt a hangot a Villetében.

– Most nem akarok zongorázni, Eduard. Semmiből nem akarok kimaradni, tudni akarom, mi folyik a világban, miről beszélnek itt, mellettünk, és ki ez a furcsa ember.

Eduard mosolygott: talán egy szót sem értett abból, amit mondott neki. De Veronikának eszébe jutottak Igor doktor szavai: a skizofrének olykor kizökkennek saját világukból, hogy a következő pillanatban megint elmerüljenek benne.

– Meg fogok halni – folytatta, abban a reményben, hogy hátha érti, amit mond. – A halál angyala már meglegyintett a szárnyával. És holnap vagy holnapután talán már az ajtómon kopogtat. Nem lenne okos dolog, ha beleélned magad, hogy minden éjjel zongoraszót hallasz. Senkinek nem jó, ha beleéli magát valamibe, Eduard. Én például újra tudok örülni a napnak, a hegyeknek, a problémáknak, sőt, még azt is belátom, hogy senki nem tehet róla, hogy nincs értelme az életemnek, csak én. Bárcsak újra láthatnám Ljubljana kis főterét! És szeretnék újra gyűlölni és szeretni, szomorkodni és bosszankodni, szeretném újra érezni ezeket a jelentéktelen és ostoba apróságokat, amelyek ugyan szürke hétköznapjaink részét képezik, de hozzátartoznak az életünkhöz, sőt, kedvet csinálnak hozzá. Ha még egyszer kijuthatnék innen, most már megengedném magamnak, hogy kicsit őrült legyek, hiszen tulajdonképpen mindenki az – de a leginkább azok, akik nem tudják magukról, hogy őrültek, mert csak gépiesen ismételgetik a teendőiket, amit mások írnak elő nekik. Csakhogy erre már nincs lehetőségem, érted? Éppen ezért te sem várhatod egész nap, hogy jöjjön az éjjel, és valaki zongorázzon neked – mert ennek nemsokára vége. Az én világom és a te világod a végét járja.

Fölállt, gyöngéden megcirógatta a fiú arcát, és kiment az ebédlőbe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.