Imé adok néktek hatalmat,

hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok,

és az ellenségnek minden erején;

és semmi nem árthat néktek.

Lukács 10,19 – Károli Gáspár fordítása

Veronika 1997. november 11-én úgy döntött, hogy – végül – elérkezett a pillanat, amikor megöli magát. Gondosan kitakarította a szobáját, amelyet egy apácazárdában bérelt, kikapcsolta a fűtést, fogat mosott, és lefeküdt.

Magához vette a négy doboz altatót, amely ott hevert az éjjeliszekrényen. De nem szórta az összesét a tenyerébe, hanem egyesével nyelte le őket, hiszen szándék és tett között nagy a különbség, ő pedig meg akarta magának hagyni azt a szabadságot, hogy félúton meggondolhassa magát. De ellenkezőleg: minden egyes tabletta, amit lenyelt, egyre erősebbé tette elhatározásában, és öt perc múlva mind a négy doboz üres volt.

Mivel nem tudta pontosan, mennyi időbe telik, míg elveszíti az eszméletét, odakészített az ágyra egy francia magazint, az Homme-ot, a legfrissebb számot, amely nemrég érkezett a könyvtárba, ahol Veronika dolgozott. Bár a legkevésbé sem érdeklődött az informatika iránt, ahogy lapozgatta az újságot, éppen egy számítógépes játékról szóló cikken akadt meg a szeme, amelyet Paulo Coelho, egy brazil író írt, akit volt szerencséje megismerni egy konferencián, a Grand Union szálloda kávézójában. Váltottak néhány szót, majd a kiadó meghívta Veronikát vacsorázni. A társaság azonban túl nagy volt, és nem lehetett elmélyülni semmilyen témában.

Ismerte a szerzőt, úgy érezte hát, hogy része az életének, és ha az ő művéről olvas, akkor bizonyára könnyen elüti az időt, így aztán, míg várta a halált, egy informatikai írást olvasott, holott soha nem érdekelte a téma. Ez jellemző volt rá, mindig a legkönnyebb megoldást választotta, mindig azt, ami egy karnyújtásnyira volt tőle. Jelen esetben ezt a magazint.

Legnagyobb meglepetésére azonban már az első sor kizökkentette közönyéből (a nyugtatók még nem oldódtak föl a gyomrában, de Veronika természeténél fogva közönyös volt), és életében először igazat adott a barátai körében nagyon népszerű mondásnak: „semmi nem történik véletlenül a világon”.

Miért pont ez a sor, és miért éppen akkor, amikor véget vet az életének? Mi lehetett a misztikus üzenet, ha léteznek egyáltalán misztikus üzenetek, és nem véletlen egybeesésről van szó?

A játékot ábrázoló egyik kép alatt, az újságíró kérdéssel indította cikkét:

„Merre van Szlovénia?”

„Senki nem tudja, merre van Szlovénia” – gondolta.

Szlovénia pedig létezik, ott van kívül és belül, a környező hegyekben és odakint a téren: Szlovénia a hazája.

Letette a lapot, éppen egyáltalán nem volt kedve felháborodni azon, hogy a világnak fogalma sincs a szlovének létezéséről: nemzeti büszkesége már nem sokat jelentett neki.

Most önmagára volt büszke, mert képes volt rá, meg merte tenni, nemsokára meghal – micsoda gyönyörűség! Ráadásul pontosan úgy fog meghalni, ahogy elképzelte: tablettával, ami nem hagy semmi nyomot.

Veronika csaknem hat hónapja próbált altatót szerezni. Már-már azt hitte, hogy soha nem sikerül, ezért úgy döntött, hogy inkább fölvágja az ereit. Pedig tudta, hogy akkor a vér elönti a szobát, a nővérek kétségbeesnek, és nagy lesz a fejetlenség. De az öngyilkosság természeténél fogva önző, az ember előbb magára gondol, és csak azután a többiekre. Mindent megtett volna, hogy ne okozzon túl nagy fölfordulást, de ha nincs más lehetőség, kénytelen lesz fölvágni az ereit. A nővérek szépen kitakarítanak, és nyomban el is felejtik az egészet, különben nem tudnának új bérlőt szerezni. Az emberek ugyanis még a XX. század végén is hisznek a kísértethistóriákban.

Persze levethetné magát Ljubljana kevés magas épületének egyikéről, de micsoda szenvedést okozna ezzel a szüleinek! Nem elég, hogy megtudják, meghalt a lányuk, még azonosítaniuk is kelljen az eltorzult holttestet! Nem, ez rosszabb, mintha elvérezne, mert soha nem gyógyuló sebet ejtene két emberen, akik mindig a javát akarták.

„A lányuk halálával még csak megbékélnének valahogy. De egy összezúzott koponyát lehetetlenség elfelejteni.”

A főbelövés, az ugrás, a kötél nem egyeztethető össze nőies lényével. Ha egy nő megöli magát, sokkal romantikusabb módszert választ: például fölvágja az ereit vagy bevesz egy nagy adag altatót. Ahogy az elhagyott királylányok és a hollywoodi színésznők példája mutatja.

Veronika tudta, hogy az élet arról szól, hogy mindig kivárjuk a megfelelő pillanatot. És így is lett: addig panaszkodott, hogy nem tud aludni, míg két barátja megsajnálta, és szereztek neki két-két doboz erős gyógyszert, amilyet a szomszédos bár zenészei használtak. A négy doboz egy hétig ott hevert az éjjeliszekrényén, ezalatt Veronika a halál gondolatával barátkozott, és – minden érzelgősség nélkül – búcsút vett attól, amit Életnek hívnak.

És most boldog volt, hogy a végére ért, és unatkozott, mert nem tudta, mit kezdjen a kis idővel, ami még hátravan.

Megint eszébe jutott az a képtelenség, amit az imént olvasott: mégis, hogy kezdődhet egy számítástechnikai cikk ezzel az idióta mondattal: „Merre van Szlovénia?”

Mivel semmi más nem jutott az eszébe, amivel elfoglalhatná magát, úgy döntött, végigolvassa az írást, és kiderült, hogy a játékot Szlovéniában gyártják az olcsó munkaerő miatt – ebben a furcsa országban, amelyről senki nem tudja, hol van, kivéve aki ott él. Néhány hónapja, amikor piacra dobták a játékot, a francia gyártó fogadást rendezett a bledi várban, amelyre a világ minden részéről érkeztek újságírók.

Veronikának eszébe jutott, hogy hallott valamit a fogadásról, amely az egész várost lázba hozta, nemcsak azért, mert feldíszítették a várat, hogy a lehető legjobban megközelítse a CD-ROM középkori hangulatát, hanem azért is, mert nagy port vert fel a helyi sajtóban: az ünnepre ugyanis hivatalosak voltak német, angol, francia, olasz és spanyol újságírók – de egyetlen szlovént sem hívtak meg.

Az Homme-cikk szerzője – aki életében először járt Szlovéniában, nyilván fizetett úton, és bizonyára az egész idejét azzal töltötte, hogy a többi újságíróval cseverészett, feltehetőleg érdekességekkel szórakoztatta őket, ingyen evett és ivott a várban – biztosan nagyon tréfásan akarta kezdeni a cikkét, hogy elnyerje a hazájabeli kifinomult ízlésű értelmiségiek tetszését. És biztosan mesélt néhány képtelen történetet a szerkesztőségben a helyi szokásokról és a szlovén nők primitív öltözködéséről.

Az ő dolga. Veronika haldoklott, és egészen más dolgok foglalkoztatták: például hogy van-e élet a halál után, vagy hogy hány órakor találják majd meg a holttestét. Ennek ellenére – vagy talán éppen döntésének súlya miatt – nagyon zavarta a cikk.

Kinézett a kolostor ablakán, amely egy kis ljubljanai térre nyílt. „Ha nem tudják, hol van Szlovénia, akkor számukra Ljubljana is csak mese” – gondolta. Ahogy az Atlantisz vagy Lemuria, vagy a többi elsüllyedt világ, amelyek benépesítik az emberiség fantáziáját. Senki nem kezdene úgy egy cikket, sehol a világon, hogy azt kérdezné, hol van a Mount Everest, akkor sem, ha sosem járt ott. S mégis, Európa kellős közepén egy jelentős magazin tudósítója nem szégyelli feltenni ezt a kérdést, mert tisztában van vele, hogy az olvasók többsége úgysem tudja, hol van Szlovénia. Hát még a fővárosa, Ljubljana.

Veronika csak most – amikor már tíz perc eltelt, és még mindig nem észlelt semmi változást a szervezetében – találta meg, mivel múlassa az időt. Élete utolsó cselekedete tehát egy levél lesz, amelyben elmagyarázza a magazin olvasóinak, hogy Szlovénia a volt Jugoszlávia fölbomlása után létrejött öt ország egyike.

Ez lesz a búcsúlevele. Egyébként nem állt szándékában leírni tettének valódi okát.

Ha majd megtalálják a holttestét, megállapítják, hogy azért ölte meg magát, mert egy újságíró nem tudta, hol van a hazája. Mulattatta, hogy micsoda vihart kavar majd a sajtóban: emberek érvelnek majd a nemzeti büszkeségből elkövetett öngyilkosság mellett, illetve ellen. Elképedt, hogy milyen gyorsan megváltozott a véleménye, hiszen néhány perccel ezelőtt még pontosan az ellenkezőjét gondolta: hogy a világhoz és annak földrajzi kérdéseihez már nincs köze.

Megírta a levelet. Pillanatnyi örömében szinte úgy érezte, hogy nem is olyan sürgős meghalnia, de már nem volt visszaút.

Különben is, voltak már ilyen derűs percek az életében, nem azért akart meghalni, mert szomorú, elkeseredett vagy depresszióra hajlamos lett volna. Nem. Egész délutánokat töltött el azzal, hogy vidáman sétálgatott Ljubljana utcáin, vagy szobája ablakából nézte, ahogy esik a hó a kis térre, ahol a költő szobra áll.

Egyszer majdnem egy teljes hónapig a fellegekben járt, mert kapott itt egy szál virágot egy ismeretlen férfitól.

Teljesen normális embernek tartotta magát. Döntésének, hogy öngyilkos lesz, két nagyon egyszerű oka volt, és biztos volt benne, hogy ha hagyna búcsúlevelet, sokan egyetértenének vele.

Az egyik ok: minden olyan egyforma és kiszámítható az életében, és tudta, hogy ha véget ér a fiatalság, jön majd a hanyatlás: az öregedés visszavonhatatlan jelei, a betegségek, a magány. Nem volt értelme tovább élni.

A másik ok filozófiai természetű volt: Veronika olvasott újságot, nézett tévét, jól tudta, mi folyik a világban. Látta, hogy minden egyre rosszabb, ő pedig nem tehet ez ellen semmit – ezért teljesen haszontalannak érezte magát.

Nemsokára azonban átélheti élete utolsó élményét, amely végre egészen másnak ígérkezik: a halált. Megírta a levelet a magazinnak, azután rögtön el is felejtette az egészet. Most fontosabb dolgokra koncentrált: arra, ami vele történik. Semmi másra nem figyelt, csak a saját életére – és halálára.

Próbálta elképzelni, milyen lesz meghalni, de nem sikerült.

De felesleges is ezzel foglalkoznia, hiszen perceken belül úgyis kiderül.

De hány perc múlva?

Fogalma sem volt. Mindenesetre élvezettel töltötte el a gondolat, hogy nemsokára választ kap a nagy kérdésre, amely mindannyiunkat foglalkoztat: van-e Isten?

Az emberek nagy részével ellentétben, az ő életében nem töltött be olyan fontos szerepet ez a kérdés. Az elmúlt kommunista rendszer idejében az volt a hivatalos álláspont, hogy az élet a halállal véget ér, és Veronika ebbe bele is nyugodott. Szülei és nagyszülei nemzedéke azonban továbbra is imádkozott, templomba és zarándokhelyekre járt, és a legmesszebbmenőkig meg volt győződve róla, hogy Isten meghallgatja, amit mond.

Huszonnégy évesen, miután mindent átélt, amit szabad – és ez bizony nem kevés! – Veronika majdnem biztos volt benne, hogy a halállal mindennek vége. Éppen ezért döntött úgy, hogy öngyilkos lesz: szabadság, végre! Örök felejtés.

A szíve mélyén azonban ott motoszkált a kétség: hátha mégis létezik Isten? A több ezer éves civilizáció tabut csinált az öngyilkosságból, amely minden vallás törvényét sérti: az ember küzdjön az életéért, és ne adja meg magát. Az emberi fajnak sokasodnia kell. A társadalomnak szüksége van munkaerőre. A házaspároknak kell valami, ami összetartja őket, ha elmúlik a szerelem, az országnak pedig katonákra, politikusokra és művészekre van szüksége.

„Ha van Isten, amit én őszintén kétlek, nyilván tisztában van vele, hogy az emberi értelem véges. Ő teremtette a zűrzavart, a nyomort, az igazságtalanságot, a nyerészkedést, a magányt. Bizonyára jót akart, de az eredmény elkeserítő. Ha van Isten, biztosan nagylelkű azokkal a teremtményeivel, akik idő előtt óhajtják elhagyni a Földet, sőt, talán még bocsánatot is kér, amiért arra kényszerítette őket, hogy itt időzzenek.”

A pokolba a tabukkal és a babonákkal! Az anyja, aki vallásos, azt mondta: Isten látja a múltat, a jelent és a jövőt. Ebben az esetben azzal is tökéletesen tisztában kell lennie, hogy véget akar vetni az életének, következésképpen tette nem fogja váratlanul érni.

Veronika enyhén émelyegni kezdett, és állapota percről percre rosszabbodott.

Még néhány pillanat, és nem tud már a kis térre figyelni. Tudta, hogy tél van, körülbelül délután négy óra, és hamarosan lemegy a nap. Tudta, hogy a többi ember élni fog.

Ebben a pillanatban elhaladt az ablaka előtt egy fiú, aki ránézett, anélkül hogy a leghalványabb sejtelme lett volna róla, hogy Veronika mindjárt meghal. Bolíviai zenészek (hol van Bolívia? ezt bezzeg nem kérdezik az újságírók!) játszottak France Prešeren, a nagy szlovén költő szobra előtt, aki erősen rányomta bélyegét népének lelkületére.

Lehet, hogy egészen az utolsó pillanatig hallani fogja a beszűrődő zenét? Szép emlékkel távozna ebből a világból: a délután, a dallam, amely a földteke másik felének álmairól mesél, a meleg és meghitt szoba, az a jóképű, életvidám fiú, aki elment az ablaka előtt – s most hirtelen megállt, és bámulni kezdte őt. Mivel a gyógyszer már hatni kezdett, Veronika tudta, hogy ez a fiú az utolsó, aki látja.

A fiú mosolygott. Veronika viszonozta a mosolyt: nem volt vesztenivalója. A fiú intett, erre viszont Veronika úgy tett, mintha nem venné észre, mert nem akart túl messzire menni. A fiú kedvetlenül továbbállt, és örökre elfelejtette az arcot az ablakban.

Veronika azonban boldog volt, hogy, utoljára az életben, valaki még egyszer kívánatosnak találta. Nem mintha azért ölte volna meg magát, mert hiányzott a szerelem az életéből. És nem is a családi gondoskodás hiánya vagy anyagi okok, esetleg gyógyíthatatlan betegség miatt lett öngyilkos.

Veronika úgy döntött, hogy meghal a szép ljubljanai délutánon, amikor bolíviai zenészek játszottak a téren, és egy fiatalember elhaladt az ablaka előtt. Nagyon tetszett neki, amit látott és hallott, de még jobban örült, hogy nem kell még harminc, negyven vagy ötven esztendeig ugyanezt látnia: idővel úgyis elveszítenék újszerűségüket, és egy olyan élet részévé válnának, amelyben minden nap ugyanolyan, mint az előző – és az tragédia lenne.

Elkezdett forogni a gyomra, és nagyon rosszul érezte magát. „Milyen érdekes: azt hittem, hogy ennyi altatótól azonnal elalszom, és kész.”

De nem így történt. Zúgott a füle, és hányingere volt.

„Ha most hányok, nem halok meg.”

Próbált nem tudomást venni az émelygésről, és az alkonyatra koncentrálni, a bolíviaiakra és az emberekre, akik már zárták boltjaikat és indultak haza. De a zúgás a fülében egyre erősebb lett, és Veronika – mióta bevette a gyógyszereket, most először – félni kezdett, rettenetesen félni az ismeretlentől.

Mindez csak egy pillanatig tartott. Aztán elvesztette az eszméletét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.