Amikor kinyitotta a szemét, azt gondolta, hogy „ez bizonyára a mennyország”. De a mennyországban nem világítanak neonlámpával, a fájdalom pedig – ami azonnal követte az ébredést – jellegzetesen földi érzés. Ó, ez földi fájdalom: utánozhatatlan és összetéveszthetetlen.

Megmoccant, és a fájdalom erősebb lett.

Sok kis fénylő pontocskát látott, de egy pillanatig sem gondolta, hogy a Paradicsom csillagai volnának. Nem, ezek az ő mérhetetlen szenvedésének jelei.

– Magához tért – mondta egy női hang. – Egyenesen a pokolba jutott, most aztán megnézheti magát.

Nem, az nem lehet, a hang bizonyára téved. Ez nem a pokol, hiszen olyan hideg van, és különben is műanyag csövek lógnak ki a szájából és az orrából. Az egyik ilyen cső miatt – amelyet levezettek a torkán – úgy érezte, mindjárt megfullad.

Megmozdult, hogy kihúzza, de a karja le volt kötözve.

– Csak vicceltem – folytatta a hang –, nem a pokolban van. Ez még a pokolnál is rosszabb, bár még sosem jártam ott. Ez a Villete.

A fájdalom és a fojtogató érzés ellenére Veronika egy pillanat alatt megértette, hogy mi történt. Öngyilkos akart lenni, de valaki éppen időben érkezett, hogy megmentse. Talán valamelyik nővér, vagy egy barátnője toppant be váratlanul, netán valaki, akinek éppen most jutott eszébe, hogy visszaadjon valamit, amiről ő már réges-régen megfeledkezett.

Mindenesetre az a helyzet, hogy életben maradt, és most itt van a Villetében.

A Villetében, a híres és rettegett elmegyógyintézetben, amely 1991, azaz az ország függetlenné válása óta létezik. Amikor még azt hitték, hogy a régi Jugoszlávia fölosztása békés eszközökkel is lehetséges (végül is Szlovéniában csak tizenegy napig tartott a háború), európai vállalkozók megszerezték az engedélyt, hogy a régi kaszárnyát, amely a fenntartási költségek miatt lakatlanná vált, elmegyógyintézetté alakítsák át.

De egyszer csak kitört a háború: előbb Horvátországban, aztán Boszniában. A vállalkozók megijedtek: az alaptőkét a világ legkülönbözőbb részein élő befektetők adták, akiknek még a nevét sem tudták – tehát lehetetlen volt tárgyalóasztalhoz ülni velük, és az elnézésüket, valamint szíves türelmüket kérni. Végül úgy oldották meg a problémát, hogy pszichiátriai intézethez méltatlan módszereket kezdtek alkalmazni, aminek következtében a Villete – a kommunizmus puha diktatúrájából éppen kikászálódó fiatal nemzet számára – a legvadabb kapitalizmus szimbóluma lett: elég volt fizetni a férőhelyért.

Sokan, ha meg akartak szabadulni valamelyik családtagtól, például mert örökösödési vitába keveredtek (vagy mert az illető nem megfelelően viselkedett), egy vagyont költöttek arra, hogy megszerezzék az orvosi igazolást, amely a nemkívánatos gyermek vagy szülő elmegyógyintézeti kezelését javasolja. Mások viszont önszántukból töltöttek el egy kis időt a bolondokházában, hogy megmeneküljenek adósságaik elől, vagy hogy mentséget találjanak a cselekedeteikre, amelyek esetleg börtönbüntetést vonnának maguk után: így aztán megszabadultak a pénzbehajtóktól és a bírósági eljárásoktól.

A Villete az a hely, ahonnan senki nem szökött meg. Ahol együtt voltak az igazi őrültek, akiket a bíróság vagy más kórház küldött ide, és azok az emberek, akiket családtagjaik vádoltak őrültséggel, vagy akik csak színlelték a tébolyt. Az eredmény: maga a káosz. A lapokban egymás után jelentek meg a különböző túlkapásokról és visszaélésekről tudósító cikkek – holott soha nem kapott engedélyt egyetlen újságíró sem, hogy belépjen az intézetbe. A kormány felülvizsgálta a bejelentéseket, de nem talált bizonyítékot, a részvényesek pedig azzal fenyegetőztek, hogy elhíresztelik: Szlovéniában nem szívesen látják a külföldi befektetőket. Az intézet tehát túlélte a viharokat, és egyre mélyebb gyökeret eresztett.

– A nagynéném pár hónapja lett öngyilkos – folytatta a női hang. – Majdnem nyolc hónapig ki sem mozdult a szobájából, csak evett és hízott, cigarettázott, bevett egy csomó nyugtatót, és egész nap aludt. Volt két lánya, meg egy férje, aki szerette.

Veronika próbált a hang irányába fordulni, de nem bírt.

– Egyetlenegyszer láttam, hogy valamire reagált volna: amikor a férjének szeretője lett, jeleneteket rendezett, leadott pár kilót, összetört néhány poharat, és a kiabálásától hetekig nem tudtak aludni a szomszédok. De az egészben az a leghihetetlenebb, hogy – azt hiszem – ez volt életének legboldogabb időszaka: végre volt miért harcolnia, végre úgy érezte, hogy hús-vér ember, aki képes elfogadni az előtte álló kihívást.

„Mi közöm nekem ehhez?” – gondolta Veronika, de képtelen volt megszólalni. „Nem vagyok a nagynénje, és férjem sincs.”

– A férje végül elhagyta a szeretőjét – folytatta a nő. – A nagynéném közönye pedig szép lassan visszatért. Egyszer telefonált, és azt mondta, hogy kész változtatni az életén: abbahagyta a dohányzást. Még ugyanazon a héten megnövelte a nyugtató adagját, hogy pótolja a cigarettát, és mindenkivel közölte, hogy meg fogja ölni magát. Senki nem hitt neki. Egyik reggel hagyott egy üzenetet a rögzítőmön: elbúcsúzott, majd gázzal megölte magát. Többször is meghallgattam az üzenetét: soha nem hallottam még ilyen nyugodtnak a hangját, olyan volt, mint aki teljes mértékben beletörődött a sorsába. Azt mondta, nem volt se boldog, se boldogtalan, és éppen ezt nem bírta tovább.

Veronikát végül megérintette a történet, és együttérzett az ápolónővel, mert úgy látszott, megérti a nagynénje öngyilkosságát. Hogyan lehet – egy olyan világban, ahol mindenki és mindenáron a túlélésre hajt – megítélni azokat az embereket, akik eldobják maguktól az életet?

A világ csak ne ítélkezzen. Csak a magunk szenvedését tudjuk fölmérni, és csak a saját életünket érezhetjük fölöslegesnek. Veronika meg akarta ezt magyarázni az ápolónőnek, de a cső a szájában még mindig fojtogatta. Az ápolónő odament, hogy segítsen neki.

Látta, ahogy lekötözött, csövekkel teleaggatott, szándéka ellenére életben tartott és szabad akaratából elpusztítani kívánt teste fölé magasodik. Elkezdte vadul rázni a fejét, és könyörögve nézett rá, hogy húzza már ki azt a csövet, és hagyja őt békében meghalni.

– Idegesnek látszik – mondta a nő. – Nem tudom, hogy megbánta-e már, vagy még mindig meg akar halni, de nem is érdekel. Én csak teszem a dolgom, és ha a beteg nyugtalankodik, akkor a szabályzat szerint be kell adnom egy nyugtatót.

Erre Veronika abbahagyta a hánykolódást, de az ápolónő már befecskendezte a karjába az injekciót. Hamar ott találta magát abban a furcsa, álomtalan világban, ahol nem emlékezett semmi másra, csak az imént látott nővér arcára, a zöld szemekre, a barna hajra és egy teljesen idegen arckifejezésre, amely azé a nőé, aki csak végzi a munkáját, és soha nem kérdezi, hogy miért írja elő ezt vagy azt a szabályzat.

Paulo Coelho három hónappal később tudta meg, mi történt Veronikával. Párizsban, egy algériai étteremben vacsorázott egy szlovén barátnőjével, akit történetesen szintén Veronikának hívnak, és a Villete főorvosának a lánya.

Később, amikor úgy döntött, hogy regényt ír az esetről, meg akarta változtatni Veronika nevét – a barátnő-Veronikáét – , hogy ne tévessze meg az olvasót. Majd Blaskának, Edwinának vagy Marietzjának nevezi, vagy más tipikus szlovén nevet ad neki. De aztán mégis úgy döntött, hogy megtartja az eredeti neveket. Majd amikor a barátnő-Veronikáról beszél, azt írja: Veronika, a barátnő. Amikor pedig a másik Veronikáról, nem használ semmilyen jelzőt, hiszen ő lesz a könyv főszereplője, és az embereket nagyon idegesítené, ha minduntalan azt kéne olvasniuk, hogy „Veronika, az őrült” vagy „Veronika, aki öngyilkosságot követett el”. Végtére, ahogy az író, a barátnő-Veronika is csak egy rövid epizód erejéig lép be a történetbe: e helyütt.

Veronikát, a barátnőt, mélyen megrázta és felháborította, amit az apja tett, aki ráadásul egy olyan intézménynek volt az igazgatója, amely ki akarta vívni az emberek tiszteletét, és mindemellett egy olyan disszertáción dolgozott, amelyet be akart nyújtani az akadémiának.

– Van egy szó a bolondokházára, az azílium, amely a középkorból származik, és eredetileg azt jelentette: menedék. Akkoriban mindenkinek joga volt menedéket keresni a szent helyeken. Menedékjog: minden civilizált ember érti ezt a szót. Akkor hogy lehetséges, hogy az apám, aki egy elmegyógyintézet igazgatója, ezt tegye valakivel?

Paulo Coelho mindent tudni akart, a legapróbb részletig, ugyanis nyomós oka volt rá, hogy érdekelje Veronika története.

Ez az ok a következő: ő is volt már elmegyógyintézetben – vagyis, ismertebb nevén, bolondokházában. És nem is egyszer: háromszor. 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben. Rio de Janeiróban, a Dr. Eiras Egészségházban.

Hogy miért küldték oda, még ma sem világos számára. Talán különös, hol zárkózott, hol meg kitárulkozó viselkedése tévesztette meg a szüleit, vagy talán az az álma, hogy „művész” lesz, a családban ugyanis mindenki úgy gondolta, hogy ez a legjobb módja annak, hogy valaki a társadalom perifériájára szoruljon, és élete végéig nyomorogjon.

Amikor erre gondolt – és ahogy múlt az idő, ez egyre ritkábban fordult elő –, mindig arra a következtetésre jutott, hogy az igazi őrült az az orvos volt, aki beutalta az intézetbe, bármiféle konkrét indok nélkül. (Hát igen, mindig próbáljuk mentegetni a szeretteinket, s mint bármelyikünk, ő is másra akarta hárítani a felelősséget, és igyekezett elhitetni magával, hogy a szülei nem tudták, mit cselekszenek, amikor ilyen könyörtelen döntést hoztak.)

Paulo nevetett a furcsa levélen, amit Veronika az újságoknak írt, és amiben azon méltatlankodott, hogy egy jelentős francia magazin azt sem tudja, hol van Szlovénia.

– Emiatt senki nem öli meg magát.

– Hát igen, nem sok haszna volt a levélnek – mondta a barátnő-Veronika kissé ingerülten. – Tegnap, amikor bejelentkeztem a szállodába, például azt hitték, hogy Szlovénia valami német város.

„Ismerős” – gondolta az író. Ugyanis rengeteg külföldi gondolja azt, hogy az argentin Buenos Aires Brazília fővárosa.

De – azon túl, hogy egy olyan országban él, amelyet a külföldiek csak úgy emlegetnek, hogy „gyönyörű a fővárosa” (ami mellesleg a szomszédos országban van) – más közös is volt Veronikában és Paulo Coelhóban, s ezt ugyan már említettük, de nem árt, ha újból fölidézzük: mindketten elmegyógyintézetbe kerültek, „ahonnan nincs kiút”, ahogyan az első felesége mondta egyszer.

De volt kiút. És amikor utoljára hagyta el a Dr. Eiras Egészségházat, mégpedig azzal az elhatározással, hogy soha nem tér vissza, két dolgot ígért meg magának:

1. megesküdött, hogy egyszer megírja,

2. megesküdött, hogy csak a szülei halála után jelenteti meg, mert nem akart fájdalmat okozni nekik: eleget hibáztatták magukat azért, amit tettek.

Az anyja 1993-ban halt meg. De az apja, aki 1997-ben töltötte be a 84. életévét – annak ellenére, hogy tüdőtágulata volt, bár sohasem dohányzott, és annak ellenére, hogy konzerveken élt, mert nem talált olyan bejárónőt, aki elviselné a bogarait – , még mindig életben volt, mégpedig szellemi és testi épségének teljes birtokában.

Ezért amikor tudomást szerzett Veronika történetéről, rájött, hogyan tudja megírni élményeit úgy, hogy ne szegje meg fogadalmát. Bár ő soha nem akart öngyilkos lenni, az elmegyógyintézet világát – a gyógymódokat, az orvos-beteg viszonyt, a kényelmet és a szenvedést, hogy egy ilyen helyen kell lennie – nagyon jól ismerte.

De hagyjuk Paulo Coelhót és Veronikát barátnőt – a barátnőt –, hadd lépjenek ki végleg ebből a könyvből, és folytassuk a történetet.

Veronika nem tudta, mióta van ébren. Arra emlékezett, hogy amikor felébredt – még az életben maradásához szükséges berendezésekkel a szájában és az orrában –, egy hang ezt kérdezte tőle:

„Akarod, hogy kielégítselek?”

Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában, már nem tudta eldönteni, hogy tényleg hallotta-e a hangot, vagy csak hallucinált. Ezen kívül semmi másra nem emlékezett, egyáltalán semmire.

A csöveket már kivették belőle. A teste továbbra is tele volt aggatva mindenféle drótokkal, főleg a feje és a szíve tájékán, a karja pedig le volt kötözve.

Meztelen volt, csak egy lepedővel takarták be, és fázott – de úgy döntött, inkább nem szól. A zöld függönnyel körülvett szűk helyet az intenzív osztály különböző gépezetei foglalták el, valamint az ágya és egy fehér szék, amelyen egy ápolónő ült, mélyen belemerülve az olvasásba.

A nőnek – ezúttal – sötét szeme és barna haja volt. Veronika mégsem tudta eldönteni, hogy azonos-e azzal a személlyel, akivel néhány órával – vagy nappal? – ezelőtt beszélgetett.

– Eloldozná a kezemet?

Az ápolónő ráemelte a tekintetét, és egy kurta „nem”-mel válaszolt, majd újra belemerült a könyvbe.

Élek, gondolta Veronika. Most minden kezdődik elölről. Eltöltök itt egy kis időt, amíg meg nem állapítják, hogy tökéletesen normális vagyok. Aztán hazaengednek, és megint láthatom Ljubljana utcáit, a kis kerek teret, a hidakat, az embereket, akik munkába, majd hazafelé mennek.

Mivel az emberek mindig igyekeznek másokon segíteni – csak azért, hogy jobbnak hihessek magukat, mint amilyenek valójában –, visszakapom a könyvtári állásomat. Aztán lassan újra elkezdek a megszokott bárokba és szórakozóhelyekre járni, ugyanazokba, ahová azelőtt, a barátaimmal ugyanúgy megvitatjuk az élet dolgait, a nagy problémákat és igazságtalanságokat, moziba megyek, vagy sétálok a tóparton.

Mivel altatóval csináltam, nem marad látható nyoma: még mindig fiatal vagyok, szép és okos, és nem okoz gondot – ahogy eddig se –, hogy szeretőt találjak magamnak. Szeretkezünk a lakásán vagy az erdőben, valamennyire még élvezni is fogom, de rögtön az orgazmus után visszatér az üresség. Nem tudunk miről beszélgetni, és mindketten tudni fogjuk: itt az idő, hogy valami ürügyet keressünk – „nagyon késő van” vagy „holnap korán kell kelnem” –, és amilyen gyorsan csak tudunk, hazaindulunk, és útközben lehetőleg nem nézünk egymásra.

Visszamegyek a kolostori szobámba. Elkezdek olvasni egy könyvet, bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem ugyanazokat a műsorokat, mint azelőtt, beállítom az órát, hogy pontban ugyanakkor ébredjek föl, mint az előző nap, és a könyvtárban gépiesen elvégzem a rám bízott feladatokat. Megeszem a szendvicsemet a színházzal szemben lévő kertben, mindig ugyanazon a padon, a többi emberrel együtt, akik szintén mindig ugyanazon a padon fogyasztják el az ebédjüket, és akiknek egyformán üres a tekintetük, pedig próbálnak úgy tenni, mintha roppant fontos dolgokkal lennének elfoglalva.

Aztán visszamegyek dolgozni, meghallgatok néhány friss pletykát, hogy ki kivel jár, ki mitől szenved, hogy ez vagy az a múltkoriban hogy sírt a férje miatt. Ettől aztán úgy érzem, hogy kiváltságos vagyok: szép vagyok, van állásom, és azzal járok, akivel csak akarok. Azután este ismét a bárok, és kezdődik minden elölről.

Anyám is – aki eleinte biztosan sokat rágódik majd az öngyilkossági kísérletem miatt – magához tér lassan, és újra azt fogja kérdezgetni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, miért nem vagyok olyan, mint a többi ember, végtére is a dolgok egyáltalán nem olyan bonyolultak, mint amilyennek én látom őket. „Nézz meg például engem: milyen régóta élek házasságban apáddal, és mindig igyekeztem, hogy a lehető legjobb nevelésben részesítselek, és jó példát mutassak.”

Egy napon elegem lesz belőle, hogy mindig végighallgassam ugyanazt a szöveget, és hogy megnyugodjon, hozzámegyek valakihez, akit kénytelen leszek szeretni. A férjem és én majd megtaláljuk a módját, hogyan álmodozzunk együtt közös jövőnkről, egy kis vidéki házról és a gyerekeink jövőjéről. Az első évben sokat szeretkezünk, a másodikban kevesebbet, a harmadik évtől kezdve pedig talán ha 15 naponként egyszer gondolunk a szexre, és ez a gondolat havonta egyszer válik valóra.

És ami ennél is rosszabb: szinte egyáltalán nem beszélgetünk. Némi erőfeszítéssel belenyugszom a helyzetbe, és azon töröm a fejem, hogy vajon mit rontottam el, hogy már nem érdeklem, hogy már nem figyel rám, és mindig csak a barátairól beszél, mintha más nem is létezne.

Amikor a házasságunkat már tényleg csak egy lehelet tartja össze, akkor teherbe esem. Megszületik a gyerekünk, és egy időre közelebb kerülünk egymáshoz, de aztán megint elhidegülünk.

Akkor elkezdek hízni, mint annak a tegnapi – vagy tegnapelőtti, vagy azelőtti, nem is tudom – ápolónőnek a nagynénje. Elkezdek fogyókúrázni, de nem tudok megbirkózni a kilóimmal, és minden igyekezetem ellenére napról napra, hétről hétre kövérebb leszek.

Ekkor kezdek el varázspirulákat szedni, hogy ne legyek depressziós, és aztán újra teherbe esem a ritka és túl gyorsan múló szerelmes éjszakák egyikén. Mindenkinek azt mondom majd, hogy csak a gyerekeimért élek, holott valójában ők nem lennének az én életem nélkül.

Az emberek boldog párnak tartanak minket, és senki nem gondolná, hogy mennyi keserűség, magány és lemondás rejtőzik látszólagos boldogságunk mögött.

Mígnem egy szép napon a férjemnek szeretője lesz. Talán én is jeleneteket rendezek, mint az ápolónő nagynénje, vagy az is lehet, hogy újra fölmerül bennem az öngyilkosság gondolata. De akkor már öreg leszek és gyáva, lesz két vagy három gyerekem, akiknek szükségük lesz rám: előbb fel kell őket nevelnem, és segítenem kell, hogy megtalálják a helyüket a világban – csak azután hagyhatok itt mindent. Nem, nem leszek öngyilkos: jelenetet rendezek, azzal fenyegetőzöm, hogy elviszem a gyerekeket. Erre ő, mint minden férfi, megadja magát, bizonygatni kezdi, hogy szeret, és soha többet nem tesz ilyet. Meg sem fordul a fejében, hogy ha tényleg elmennék, nem is tudnék máshová menni, csak vissza a szüleimhez, és az egész életemet ott kellene leélnem, és mindennap meg kellene hallgatnom anyám sirámait, hogy elszalasztottam az egyetlen lehetőségemet a boldogulásra, hogy a férjem – kisebb-nagyobb hibái ellenére – nagyszerű ember, és hogy a válásnak a gyerekek isszák meg a levét.

Két-három év múlva újabb nő lép az életébe. Hamar rájövök – mert meglátom őket együtt, vagy valaki más mondja meg –, de ezúttal úgy teszek, mintha nem tudnék róla. Minden energiámat elpazaroltam arra, hogy az előző szeretőjével harcoljak, nem maradt egy szemernyi sem. Jobb, ha elfogadom a valóságot úgy, ahogy van, és nem úgy, ahogy szerintem lennie kéne. Igaza van az anyámnak.

Ő továbbra is kedves lesz velem, én pedig folytatom a munkát a könyvtárban, eszem a szendvicseimet a színház előtti téren, olvasom a könyveimet, amelyeknek soha nem érek a végére, nézem a tévében a műsorokat, amelyek tíz, húsz vagy ötven év múlva sem változnak.

Csakhogy a szendvicseket most már némi bűntudattal eszem, hiszen kövér vagyok, és szórakozni sem járok, hiszen otthon vár a férjem és a gyerekeim.

Onnantól kezdve csak arra várok, hogy felnőjenek a kicsik, és mindennap az öngyilkosság gondolata jár a fejemben, de nem lesz bátorságom megtenni. Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom.

Veronika belső monológja végére ért, és megesküdött magában, hogy nem jut ki élve a Villetéből. Inkább most mond búcsút mindennek, amíg elég bátor és egészséges, hogy megtegye.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.