Ez volt az első normális napja az elmegyógyintézetben. Kiment a kórteremből, hogy megreggelizzen az ebédlőben, ahol nők és férfiak együtt étkeztek. Megállapította, hogy – ellentétben azzal, amit a filmekben lehet látni: botrány, ordibálás, eszelős taglejtések – minden nyugalmat áraszt körülötte. Úgy tűnt, senki nem kívánta másokkal megosztani a saját kis világát.

A reggeli után (ami elég tűrhető volt: senki nem mondhatja, hogy a Villete a konyhájának köszönheti rossz hírét) mindenki kiment napozni. Valójában nem sütött a nap – a hőmérséklet a fagypont alatt volt, és hó borította a kertet.

– Nem azért vagyok itt, hogy megóvjam az életem, hanem azért, hogy megszabaduljak tőle – mondta Veronika az egyik ápolónak.

– Akkor is ki kell mennie a napra.

– Maguk a bolondok: nem is süt a nap!

– De a fény nyugtató hatással van a betegekre. Sajnos nálunk hosszú a tél. Ha nem így volna, kevesebb dolgunk akadna.

Nem volt értelme vitatkozni: kiment, sétált egy kicsit, körülnézett, titokban a menekülés lehetőségeit kereste. A fal – a régi kaszárnya építői igényeinek megfelelően – magas volt, az őrbódék azonban üresen álltak. A kertet katonai épületek vették körül, amelyek ma női vagy férfi kórtermekként, illetve irodaként vagy az alkalmazottak szállásaként működtek. Első, felületes pillantásra úgy látta, hogy a főbejárat az egyetlen hely, amelyet valóban őriznek: itt mindenki csak úgy léphetett be és ki, hogy két őr ellenőrizte a személyazonosságát.

Úgy érezte, hogy kezdenek a helyükre kerülni a dolgok a fejében. Hogy tovább csiszolja az emlékezőképességét, olyan apróságokat próbált fölidézni, mint például, hogy hova tette a szobája kulcsát, milyen CD-t vásárolt legutoljára, vagy mi volt az utolsó kérés a könyvtárban,

– Zedka vagyok – mondta egy nő, aki Veronika felé tartott.

A múlt éjjel nem látta az arcát, hiszen az egész beszélgetés alatt az ágya mellett hasalt. Harmincöt év körüli lehetett, és teljesen normálisnak tűnt.

– Remélem, nem lettél rosszul az injekciótól. Idővel hozzászokik a szervezet, és a nyugtató elveszíti a hatását.

– Jól vagyok.

– A tegnapi beszélgetésünk... Emlékszel, mit kértél?

– Tökéletesen.

Zedka belekarolt, és elkezdtek sétálni az udvar csupasz fái között. A falon túl lehetett látni, ahogy a hegyek lassan eltűnnek a felhők mögött.

– Hideg van, de szép a reggel – mondta Zedka. – Különös, de soha nem jött elő a depresszióm az ilyen felhős, szürke, hideg napokon. Ilyen időben mindig úgy éreztem, hogy a természet összhangban van velem, és a lelkemet tükrözi. Amikor viszont kisütött a nap, a gyerekek kint játszottak az utcán, és mindenki örült a szép időnek, olyankor borzalmasan éreztem magam. Mert micsoda igazságtalanság, hogy ennyi boldogság van a világban, csak nekem nem jut belőle.

Veronika finoman lefejtette magáról a nő karját. Nem szerette a testi érintkezést.

– Nem fejezted be a mondatodat. A kérésemről beszéltél.

– Van itt egy csoport. Olyan nőkből és férfiakból áll, akiket már hazaengedtek volna, de nem akarnak elmenni. Különböző okokból maradnak itt. A Villete egyáltalán nem olyan rossz, amilyennek mondják, bár nem egy ötcsillagos hotel. Itt mindenki kimondhatja, amit gondol, azt csinál, amit akar, és semmilyen kritikát nem kell meghallgatnia: elvégre is elmegyógyintézetben van. Tehát amikor az elnök ellenőrző látogatást tesz, az itt lévő nők és férfiak úgy viselkednek, mint a közveszélyes őrültek – ugyanis sokan közülük az állam költségén tartózkodnak itt. Az orvosok persze mindent tudnak, de – valószínűleg a tulajdonosok utasítására – szemet hunynak: úgyis több az ágy, mint a beteg.

– És ők tudnak gyógyszert szerezni?

– Próbálj meg kapcsolatba lépni velük. A csoport neve Testvériség.

Zedka rámutatott egy ősz hajú nőre, aki élénk társalgást folytatott néhány fiatalabb nővel.

– Marinak hívják, a Testvériség tagja. Őt kérdezd meg.

Veronika elindult Mari felé, de Zedka megállította:

– Ne most: most szórakozik. És nem fogja félbeszakítani az élvezetes társalgást egy idegen kedvéért. Ha pedig megzavarod, többé esélyed sem lesz közeledni hozzá. A bolondok hisznek az első benyomásban.

Veronika nevetett, ahogy Zedka megnyomta a bolondok szót. De rögtön nyugtalan lett, mert itt minden olyan normálisnak, túl jónak tűnt. Annyi év után – amit azzal töltött, hogy a munkából a bárba ment, a bárból a fiúja ágyába, az ágyból a szobájába, a szobájából az anyjához – most olyan élményben van része, amilyenről még csak nem is álmodott: ideggyógyintézet, őrület, bolondokháza. Ahol az ember nem szégyelli bevallani, hogy őrült. Ahol senki nem hagyja félbe azt, amit szeret, csak azért, hogy a többiek rokonszenvesnek találják.

Kételkedni kezdett: hátha Zedka nem gondolta komolyan, amit mondott, vagy lehet, hogy ez csak egy módja annak, hogy az elmebetegek megmutassák, hogy az ő világuk jobb. De fontos ez? Végre valami érdekes, valami más, valami váratlan dolog történik vele. Micsoda hely! Az emberek őrültnek tettetik magukat, hogy azt csinálhassák, amit akarnak.

Hirtelen szúrást érzett a mellkasában. Azonnal eszébe jutott a beszélgetés az orvossal, és megrémült.

– Egyedül akarok sétálni – mondta Zedkának. Elvégre ő is egy bolond, és nem muszáj illedelmesnek lennie.

A nő otthagyta, és Veronika a Villete falain túli hegyekben gyönyörködött. Már-már visszatért belé az életkedv, de Veronika határozottan elhessegette.

„Azonnal meg kell szereznem a gyógyszert.”

Elgondolkodott a helyzetén: távolról sem volt ideális. Ha akármilyen őrültséget kipróbálhatna, akkor sem tudná, hogy mit csináljon.

Soha nem volt őrült.

Egy kis időt töltöttek még a kertben, aztán megebédeltek az ebédlőben. Azután az ápolók egy hatalmas társalgóbaba vezették a nőket és a férfiakat, ahol rengeteg berendezési tárgy volt: asztalok, székek, fotelek, egy zongora, egy televízió és széles ablakok, amelyeken keresztül látni lehetett a szürke égboltot és az alacsonyan úszó felhőket. Nem volt rajtuk rács, hiszen a kertre nyíltak. Az ajtók a hideg miatt zárva voltak, de csak el kellett fordítani a kilincset, és máris újra kint sétálhatott az ember a fák között.

A többség leült a tévé elé. Voltak, akik csak bámultak a semmibe, mások pedig halkan beszélgettek magukban – de ki nem beszélt már magában életében? Veronika észrevette, hogy a legidősebb nő, Mari most egy nagyobb társasággal van, az óriási terem egyik sarkában. Néhány beteg nem messze sétálgatott tőlük, és Veronika megpróbált közelebb férkőzni hozzájuk, hogy hallhassa, miről beszélnek.

A lehető legtökéletesebben próbálta leplezni szándékát, de amikor melléjük ért, elhallgattak és – egyszerre – ránéztek.

– Mit akarsz? – kérdezte egy idősebb úr. Úgy tűnt, hogy ő a Testvériség vezetője (ha létezik egyáltalán ilyen csoport, és Zedka nem őrültebb, mint amilyennek látszik).

– Semmit, csak erre jártam.

Egymásra néztek, és rázták a fejüket. Egyikük megjegyezte: „csak erre járt!” A másik hangosan megismételte, és – kis idő múlva – az egész társaság ezt a mondatot harsogta.

Veronika megdermedt a rémülettől, és nem tudta, mitévő legyen. Egy erős és barátságtalan külsejű ápoló jött oda megnézni, mi történt.

– Semmi – mondta a társaság egyik tagja. – Csak erre járt. Megállt itt, de mindjárt tovább is megy!

Az egész társaság hangos hahotára fakadt. Veronika ironikus ábrázatot öltött, elmosolyodott, majd sarkon fordult és elment – hogy ne lássák, hogy a szeme megtelt könnyel.

Egyenesen a kertbe indult, anélkül hogy felöltözött volna. Az egyik ápoló utánaszólt, hogy jöjjön vissza, de rögtön odajött egy másik, súgott neki valamit, és végül hagyták, hadd maradjon kint a hidegben. Nem érdemes óvni egy halálra ítéltet.

Összezavarodott, feszült volt és haragudott magára. Azelőtt soha nem hagyta, hogy ugrassák, korán megtanulta, hogy hűvösnek és távolságtartónak kell maradni, ha ismeretlen környezetbe kerül. És most ezek az őrültek megszégyenítették. Fél és dühös, legszívesebben megölné, vagy olyan szavakkal sértegetné őket, amilyeneket azelőtt ki sem mert mondani.

Talán a gyógyszerek – vagy a kezelés, ami kihozta a kómából – tették ilyen törékennyé és képtelenné arra, hogy megfelelően reagáljon. Kamaszkorában sokkal rosszabb helyzeteket is átélt, de először fordult elő vele, hogy nem tudta visszatartani a könnyeit.

Jobb volna, ha olyan lenne, mint régen, amikor iróniával tudta kezelni a dolgokat, és eljátszotta, hogy nem érik el a támadások, hiszen ő mindenki fölött áll. Kinek lenne mersze ebből a társaságból meghalni? És még ők akarják kioktatni az életről, amikor mindegyikük a Villete falai mögé bújik!

Ő ugyan nem kér az ilyenek segítségéből – még akkor sem, ha öt vagy hat napig kell várnia a halált.

„Egy nap már eltelt. Már csak négy vagy öt van hátra.”

Járkált még egy kicsit, és hagyta, hogy a fagy átjárja a testét és lehűtse háborgó vérét és a szívét, ami ki akart ugrani a helyéről.

„Jól van, itt vagyok, szó szerint meg vannak számlálva az óráim. Nem vagyok hajlandó mellre szívni olyan emberek megjegyzéseit, akiket soha életemben nem láttam, és nemsokára soha többet nem is fogok. És nem fogok szenvedni, idegeskedni és háborúskodni. Minek pazaroljam ilyesmire az időmet?”

És mégis: azt a kis időt, ami még hátravolt az életéből, arra fordította, hogy kiharcolja a helyét egy furcsa környezetben, ahol keménynek kell lenni, különben kénytelen engedelmeskedni a többiek törvényeinek.

„Ez lehetetlen. Sose voltam ilyen. Sosem harcoltam ostobaságokért.”

Megállt a fagyos kert közepén. De hiszen éppen azért nyugodott bele bármibe, amit rákényszerített az élet, mert mindent ostobaságnak tartott. Kamaszkorában úgy érezte, hogy túl korai egyedül dönteni, most pedig, hogy felnőtt, bizonyos benne, hogy túl késő változtatni.

És mire pazarolta az energiáját, egészen mostanáig? Arra, hogy mindig minden úgy maradjon, ahogy van. Föláldozta az álmait azért, hogy a szülei továbbra is úgy szeressék, ahogy kicsi korában, pedig tudta, hogy az igaz szeretet az idő múlásával átalakul – növekszik, és mindig másban nyilvánul meg.

Egy napon az anyja – könnyek között – elmondta neki, hogy tönkrement a házasságuk. Veronika azonnal elment az apja után, sírt, fenyegetőzött, végül megígértette, hogy soha nem megy el otthonról. Nem is képzelte, mekkora árat fizettek ezért.

Amikor elkezdett állást keresni, visszautasította egy új cég ajánlatát, amelyet nemrég alapítottak az újdonsült országban, és inkább a közkönyvtári munkát választotta, és a kevesebb, de biztos fizetést. Mindennap ugyanabban az időben járt dolgozni, és a főnökei számára világossá vált, hogy nem veszélyezteti a pozíciójukat, mert megelégszik a sajátjával, és nem akar harcolni az előmenetelért: nem kíván mást, mint hogy hónap végén megkapja a fizetését.

Egy zárdában bérelt szobát, mert az apácák megkövetelték, hogy a lakók időben hazaérjenek, és adják le a kulcsot a portán. Aki lekéste a kapuzárást, az utcán aludt. így aztán volt mire hivatkoznia, ha nem akart a fiúival különböző szállodákban, idegen ágyakban éjszakázni.

Amikor a házasságról álmodozott, mindig egy kis vidéki házat képzelt el, és egy olyan férfit, aki más, mint az apja, és éppen csak annyit keres, hogy el tudja tartani a családját, aki már attól is boldog, ha vele lehet, a kandallóban pedig ég a tűz, és együtt gyönyörködnek a hófödte hegyekben.

Megszokta, hogy a férfiaknak megadjon egy bizonyos mennyiségű örömöt – se többet, se kevesebbet, csak amennyi feltétlenül szükséges. Soha senkire nem haragudott, mert az azt jelentette volna, hogy cselekednie kell, harcolnia az ellenféllel – aztán pedig tűrni az előreláthatatlan következményeket, mint például a bosszút.

Amikor már mindene megvolt, ami kellett, egyszer csak ráébredt, hogy nincs értelme az életének, mert minden nap egyforma. Úgy döntött hát, hogy inkább meghal.

Veronika visszament a társalgóba, és elindult a társaság felé, a terem egyik sarkába. Élénken beszélgettek, de azonnal elhallgattak, ahogy megjelent.

Egyenesen az idős férfihoz ment, akit a vezetőjüknek vélt. Mielőtt bárki megállíthatta volna, arcul ütötte, hogy hangosan csattant a tenyere az arcán.

– Erre mit lép? – kérdezte jó hangosan, hogy a teremben mindenki hallja. – Akar tenni valamit?

– Nem. – A férfi az arcához emelte a kezét: vérzett az orra. – Úgysem zavarsz itt sokáig.

Veronika diadalmasan hagyta el a nappalit, és visszament a kórterembe. Olyat tett most, amit azelőtt soha.

Három nap telt el azóta, hogy összetűzésbe került a csoporttal, amelyet Zedka Testvériségnek hívott. Már megbánta a pofont. Nem azért, mert félt a férfi bosszújától, hanem mert olyat tett, amit korábban soha. A végén még kiderül, hogy mégiscsak érdemes élni – de hát most már semmi értelme, csak feleslegesen szenvedne, hiszen nemsokára meghal.

Az egyedüli megoldásnak az látszott, ha mindentől és mindenkitől távol tartja magát, és ha törik, ha szakad, megpróbál úgy viselkedni, ahogy azelőtt, és aláveti magát a Villete szabályainak és rendjének. Alkalmazkodott tehát az intézet napirendjéhez: korai kelés, reggeli, séta a kertben, ebéd, nappali, újabb séta a kertben, vacsora, tévé, aztán alvás.

Lefekvés előtt mindig megjelent egy ápolónő, és kiosztotta a gyógyszereket. Az összes többi nő tablettát kapott, ő volt az egyetlen, akit injekcióztak. Soha nem tiltakozott, csak arra volt kíváncsi, miért adnak neki annyi nyugtatót, hiszen soha nem volt gondja az alvással. Megmagyarázták, hogy az injekcióban nem altató van, hanem gyógyszer a szívére.

Így aztán, mivel betartotta a házirendet, a napok a bolondokházában is kezdtek egyformává válni. És ha egyformák, akkor gyorsabban telnek: még két vagy három nap, és soha többet nem kell fogat mosnia és fésülködnie. Veronika észrevette, hogy egyre jobban gyengül a szíve: könnyen kifulladt, és a legkisebb erőfeszítéstől is elszédült.

A Testvériséggel való összetűzés után időnként megkörnyékezte a gondolat: „ha volna választásom, ha hamarabb megértettem volna, hogy csak azért egyformák a napjaim, mert én akartam úgy, akkor talán...”

De a válasz mindig ugyanaz volt: „nincs ha, mert nincs választásom”. És ebbe bele is nyugodott, hiszen már úgyis minden eldőlt.

Ekkor került közelebbi kapcsolatba Zedkával (nem barátságba, mert a barátság hosszú időre szól, ez pedig nem volt lehetséges). Kártyáztak – ami sietteti az idő múlását – és néha együtt sétáltak a kertben, némán.

Aznap reggel, rögtön a reggeli után, mindenki kiment „napozni” – ahogy a szabály előírta. De egy ápoló visszahívta Zedkát a kórterembe, mondván, hogy ma van a „kezelés” napja.

Veronika együtt reggelizett vele, és hallotta, mit beszélnek.

– Mi az a „kezelés”?

– Régi módszer, még a 70-es évekből, de az orvosok szerint segíti a gyógyulást. Meg akarod nézni?

– Azt mondtad, depressziós vagy. Nem elegendő bevenni az orvosságot, amely pótolja a hiányzó vegyületet?

– Akarod látni? – ismételte Zedka.

„Kizökkenek a hétköznapokból” – gondolta Veronika. „Most szerezzek új tapasztalatokat, amikor már semmi másra nincs szükségem, csak türelemre?” De erősebb volt benne a kíváncsiság, és bólintott.

– Ez nem színielőadás – ellenkezett az ápoló.

– Meg fog halni. És olyan keveset látott az életből. Hadd jöjjön velünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.