Veronika végignézte, ahogy odakötözik a nőt az ágyhoz. A nő mosolygott.

– Mesélje el neki, mi történik – mondta Zedka az ápolónak. – Nehogy megijedjen.

Az ápoló megfordult, és a magasba emelt egy injekcióstűt. Szemmel láthatóan élvezte, hogy úgy viselkedhet, mint egy orvos, aki előadást tart a gyakornokoknak a megfelelő gyógymód helyes alkalmazásáról.

– Ebben a fecskendőben egy adag inzulin van – mondta. Komolyság és szakértelem csengett a hangjában. – Cukorbetegek kezelésére használják, hogy csökkentse a vércukorszintet. De ha a szükségesnél jóval nagyobb adagban alkalmazzák, a vércukorszint hirtelen zuhanása kómát idéz elő.

Könnyedén megpöccintette a tűt, kinyomta belőle a levegőt, aztán beledöfte Zedka jobb combjába.

– Most is ez történik. Mesterséges kómát idézünk elő. Ne ijedjen meg, ha üveges lesz a tekintete. És ne várja, hogy fölismeri magát, amíg tart a kezelés hatása.

– Ez szörnyűséges, embertelen. Az ember általában azért küzd, hogy kijöjjön a kómából, és nem azért, hogy kómába essen.

– Az ember általában azért küzd, hogy életben maradjon, és nem azért, hogy öngyilkos legyen – válaszolt az ápoló. De Veronika nem hagyta magát provokálni. – A kómás állapot nyugtató hatással van a szervezetre, jelentős mértékben lelassul a szívműködés, a légzés és a többi funkció, valamint elmúlik a fennálló feszültség.

Miközben beszélt, befecskendezte a folyadékot, és Zedka szeme elvesztette csillogását.

– Nyugodj meg – mondta Veronika. – Te teljesen normális vagy. A történet, amit a királyról meséltél…

– Ne fárassza magát feleslegesen. Már úgysem hallja, amit mond.

A nő, aki az ágyon feküdt, és pár perce még sugárzott belőle az értelem és az életerő, most meredten bámult maga elé, és habzott a szája.

– Mit művelt vele? – kiabálta Veronika.

– Tettem a dolgomat.

Veronika szólongatni kezdte Zedkát, ordított, fenyegetőzött, hogy kihívja a rendőrséget, a sajtót, és az emberi jogokra hivatkozott.

– Maradjon nyugton. Még egy szanatóriumban is be kell tartani bizonyos szabályokat.

Látta, hogy a férfi komolyan beszél, és megijedt. De nem volt vesztenivalója, így hát folytatta az ordítást.

Zedka az egész kórtermet jól látta: látta az üres ágyakat, és látta a sajátját is, amelyen lekötözött teste hevert, mellette pedig egy rémült lányt, aki ezt a testet nézte. A lány nem tudhatta, hogy – bár a nő teste ott hever az ágyon, és az összes biológiai funkciója tökéletesen működik – a lelke a levegőben lebeg, majdnem eléri a plafont, és mélységes nyugalom árad szét benne.

Zedka asztrálutazást élt át. Már az első inzulinsokk is ezt a hatást váltotta ki, de senkinek nem beszélt róla. Azért hozták ide, hogy kigyógyítsák a depresszióból, és örökre el akarta hagyni ezt a helyet, amint az állapota megengedi. Ha elmondaná, hogy kilépett a testéből, azt gondolnák, hogy őrült, betegebb, mint amikor behozták a Villetébe. De tudni akarta, mi történik vele, és ahogy visszatért a testébe, rögtön elkezdett olvasni a témáról: az inzulinsokkról és arról a különös érzésről, hogy lebeg a térben.

A kezelésről alig talált valamit: először 1930-ban alkalmazták, de a pszichiátriai intézetekben betiltották, mert kiderült, hogy súlyosan károsíthatja a beteg szervezetét. Egyszer, az egyik kezelés alkalmával asztrálteste meglátogatta Igor doktor irodáját, amikor éppen erről beszélt az intézet tulajdonosaival. „Ez bűncselekmény!” – mondta az orvos. „De olcsó és hatékony!” – felelte az egyik részvényes. „Különben is, kit érdekelnek az őrültek jogai? Senki nem fog reklamálni.”

Ennek ellenére ma is akad olyan orvos, aki az inzulinsokkot a depresszió hatékony gyógymódjának tartja. Zedka mindent megkeresett és kikölcsönzött, ami az inzulinsokkról szólt, elsősorban azoknak a betegeknek a beszámolóit, akik átestek a kezelésen. De mindenütt ugyanaz a história: borzalom és még több borzalom. Egyikük sem említette, hogy átélt volna hozzá hasonlót.

Végül is arra a következtetésre jutott – és minden oka megvolt rá –, hogy semmiféle kapcsolat nincs az inzulin és a között az érzés között, hogy a tudata kilép a testéből. Éppen ellenkezőleg: a többi beteg szellemi teljesítménye csökkent a kezelés hatására.

Kutatásba kezdett a lélek létezéséről, átrágta magát néhány okkultizmusról szóló könyvön, mígnem egyszer csak rátalált egy vaskos kötetre, amely pontosan azt a jelenséget írta le, amit ő tapasztalt: asztrálutazásnak hívják, és már sokan keresztülmentek rajta. Néhányan úgy döntöttek, hogy leírják, mit éreztek, mások pedig kifejlesztették a technikát, amelynek segítségével bármikor kiléphetnek a testükből. Zedka tökéletesen elsajátította ezt a technikát, és minden éjszaka alkalmazta, hogy eljuthasson ahova csak akar.

Az elbeszélések és a látomások nagyon különbözőek voltak, de volt egy közös pontjuk: a sokkhatására furcsa, idegesítő zaj előzte meg a test és a szellem kettéválását, amit gyors eszméletvesztés követett, aztán rögtön utána a boldog béke és a lebegés érzése. A lelket egy ezüstös kötél tartja össze a testtel. Ez a kötél korlátlanul nyújtható, bár rengeteg legenda kering arról (természetesen a könyvekben), hogy ha az ezüstkötél elszakad, az illető belehal.

Zedka azonban úgy vette észre, hogy bármilyen messzire képes eljutni, és soha nem szakad el a kötél. Egészében véve nagy hasznát vette ezeknek a könyveknek, hiszen megtanulta, hogyan aknázhatja ki a legteljesebben az asztrálutazás kínálta lehetőségeket. Megtanulta például, hogy ha el akar jutni egyik helyről a másikra, csak kívánnia kell, hogy kivetüljön a térbe, és közben arra a helyre kell gondolnia, ahová el akar jutni. De a repülőgépekkel ellentétben – amelyek elindulnak az egyik helyről, megtesznek egy bizonyos távolságot, és végül megérkeznek a másik helyre – az asztrálutazás titokzatos alagutakon keresztül történik. Elképzelt egy helyet, aztán varázslatos gyorsasággal ott találta magát az alagútban, és már meg is érkezett.

Szintén a könyveknek köszönhette, hogy már nem félt a különös lényektől, akik benépesítették az asztrálteret. Ma senki nem volt a kórteremben, de amikor először lépett ki a testéből, rengeteg emberrel találkozott, és mindegyik őt nézte, és nevettek megdöbbent arckifejezésén. Először azt hitte, hogy holt lelkek, kísértetek lakják a házat. De később, a könyvek és saját tapasztalatai segítségével rájött, hogy – bár valóban kószált arrafelé néhány testetlen szellem – a legtöbben éppen olyan hús-vér emberek voltak, mint ő, akik szintén kifejlesztették magukban az asztrálutazás technikáját, illetve olyanok is akadtak köztük, akik nem is voltak tudatában annak, ami történt velük, mert mélyen aludtak a világ valamelyik részén, miközben a lelkük szabadon csatangolt.

Zedka tudta, hogy ez a mai lesz az utolsó inzulinos asztrálutazása (legutóbb ugyanis Igor doktor irodájában járt, és megtudta, hogy hazaengedik), ezért úgy döntött, hogy végigjárja a Villetét. Ha kilép a kapun, soha többet nem fog ide visszatérni, még lélekben sem, most kell tehát elbúcsúznia.

Elbúcsúzni. Mindig ez a legnehezebb. Az ember könnyen rászokik, hogy a bolondokházában az őrülteknek mindent szabad. Nem kell többé felelősséget vállalnia a tetteiért, nem kell harcolnia a mindennapi betevő falatért, és nem kell az állandóan ismétlődő, unalmas hétköznapokkal törődnie: ha úgy tartja a kedve, órákig elnézhet egy képet, vagy egész nap rajzolgathat értelmetlen ákombákomokat. Mindent elnéznek neki, elvégre elmebeteg. Amint azt saját magán is tapasztalhatta, a betegek többségének már attól is jelentősen javul az állapota, hogy elmegyógyintézetben van: itt ugyanis nem kell titkolnia a tüneteit, a családias légkör segít abban, hogy ki-ki elfogadja magát a neurózisaival és a pszichózisaival együtt.

Zedkát kezdetben lenyűgözte a Villete, és arra gondolt, hogy ha meggyógyul, csatlakozik a Testvériséghez. De rájött, hogy ha elég ügyes, kint továbbra is azt csinálhatja, amit akar, miközben a mindennapi élet küzdelmeiben is helytáll. Csak meg kell őrizni egyfajta fegyelmezett őrültséget, ahogy valaki mondta. Ugyanúgy fog sírni, aggódni, idegeskedni, ahogy a többi ember, de közben soha nem fogja elfelejteni, hogy a lelke szabad, és nevetve fölülemelkedik a nehézségeken.

Nemsokára visszatérhet az otthonába, a gyerekeihez, a férjéhez, és ennek is megvan a maga varázsa. Bizonyára nehezen talál majd munkát, hiszen ilyen kis városban, mint Ljubljana, gyorsan terjednek a hírek, és már nagyon sokan tudnak róla, hogy a Villetében kezelik. A férje eleget keres ahhoz, hogy eltartsa a családot, neki pedig legalább lesz ideje folytatni asztrálutazásait – immáron az inzulin káros hatása nélkül.

Egyvalamit nem akart soha többé átélni: azt, ami miatt idehozták a Villetébe.

A depressziót.

Az orvosok szerint részben egy nemrég felfedezett vegyület, a szerotonin a felelős az ember hangulatáért. A szerotonin hiánya negatívan befolyásolja a koncentrálóképességet, az alvást, az evést és az élet örömteli pillanatait. Ha a vegyület teljes mértékben hiányzik, az illető elkeseredik, pesszimista lesz, feleslegesnek érzi magát, beteges fáradtság és nyugtalanság vesz erőt rajta, döntésképtelenné válik, végül állandó szomorúságba merül, ami a teljes apátiához vagy öngyilkossághoz vezet.

Más, konzervatívabb orvosok azt állítják, hogy a gyökeres változások okozzák a depressziót – külföldre költözés, a szeretett lény elvesztése, válás, megnövekedett elvárások a munkahelyen vagy a családban. A modern kutatások, amelyek a télen, illetve nyáron beutaltak arányára támaszkodnak, bebizonyították, hogy a napfény hiánya szintén depressziót idézhet elő.

Zedka esetében sokkal egyszerűbb a helyzet: betegségének oka egy férfi a múltból. Pontosabban az álom, amit a férfi köré szőtt, akit sok évvel azelőtt ismert meg.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.