Paulo Coelho: Veronika meg akar halni
2009.07.14. 14:16
Micsoda ostobaság. Depresszióba esni, megőrülni egy férfi miatt, akiről már azt sem tudja, hol lakik! Akibe fiatal korában halálosan beleszeretett. Azelőtt éppolyan normális volt, mint a többi lány, és ő is meg akarta tapasztalni a Lehetetlen Szerelmet.
Csakhogy – a barátnőivel ellentétben, akik csak álmodoztak a Lehetetlen Szerelemről – Zedka továbbment: ő meg is akarta hódítani. A férfi az óceán másik felén élt: Zedka eladta mindenét, hogy találkozhasson vele. A férfi házas volt: Zedka beérte a szerető szerepével, de titokban arról álmodozott, hogy szerelme egyszer majd feleségül veszi. A férfinak magára se volt ideje: Zedka képes volt olcsó szállodaszobákban napokig várni a hívását – legtöbbször hiába.
A szerelemért mindent elviselt, és bármit kész volt megtenni, mégis vége lett a kapcsolatnak. A férfi sosem mondta ki egyenesen, de Zedka egy napon rádöbbent, hogy már nem szívesen látja őt, ezért visszatért Szlovéniába.
Néhány hónapig alig evett, állandóan csak rá gondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak. A barátai aggódni kezdtek, de belül valami azt súgta Zedkának, hogy rendbe fog jönni, a szenvedés csak átmeneti állapot: a felnőtté válásért meg kell fizetni, és ő most megfizetett, és zokszó nélkül tűri a következményeket. És valóban: egy reggel végre jókedvűen ébredt, megint olyan jól evett, mint régen, és szerzett egy állást.
Nemcsak az állást kapta meg, de felkeltette egy fiatal, okos férfi érdeklődését is, akit körülrajongtak a nők. Egy év múlva összeházasodtak.
A barátnői irigyelték és fölnéztek rá. Beköltöztek egy kényelmes házba, amelynek a kertje a Ljubljanát átszelő folyóra nézett. Gyerekeik születtek, és nyaranként elutaztak Ausztriába vagy Olaszországba.
Amikor Szlovénia elhatározta, hogy kiválik Jugoszláviából, a férjét behívták a hadseregbe. Zedka szerb volt – tehát ellenség –, és veszélyben forgott az élete.
Tíz napig tartott a feszültség, a seregek felkészültek az összecsapásra, és senki sem tudta, milyen következményekkel jár a függetlenség kikiáltása, mennyi vért kell kiontani érte. Zedka ekkor rájött, hogy mennyire szereti a férjét. Ez alatt a tíz nap alatt megállás nélkül imádkozott ahhoz az Istenhez, aki azelőtt olyan távolinak tűnt, most viszont az egyedüli reménye volt, és bármit hajlandó volt megígérni az összes angyaloknak és szenteknek, csak térjen vissza a férje.
És így is lett. Visszatért, a gyerekek pedig attól kezdve olyan iskolába jártak, ahol szlovénül tanulhattak. A háború veszélye odébbállt: a szomszédos Horvátországot fenyegette.
Három év telt el. A szerbek és horvátok közötti háború átvonult Boszniába, és ekkor jelentek meg az első híradások a szerbek kegyetlenkedéseiről. Zedka igazságtalannak érezte, hogy néhány őrült miatt egy egész nemzetet elítéljenek. Élete váratlanul új értelmet nyert: büszkén és bátran kiállt népe mellett, újságcikkeket írt, szerepelt a tévében, konferenciákat szervezett. Eredménytelenül. A külföldiek még ma is azt gondolják, hogy minden szerb felelős az erőszakért.
Zedka azonban kötelességének érezte, hogy a nehéz időszakban kiálljon testvérei mellett. És ehhez szüksége volt szlovén férje, gyermekei és mindazok támogatására, akikre még nem hatott egyik oldal propagandagépezete sem.
Egyik délután, ahogy elhaladt Prešeren szobra előtt, elgondolkodott a nagy szlovén költő életéről. Egyszer, harmincnégy éves korában, belépett egy templomba, és megpillantott egy kamaszlányt, Júlia Primićet, akibe őrülten beleszeretett. Mint a régi lantosok, verseket írt hozzá, abban a reményben, hogy hozzámegy feleségül.
Csakhogy Júlia gazdag polgári család sarja volt, és – eltekintve véletlen találkozásuktól a templomban – Prešeren soha nem tudott a közelébe férkőzni. De az a találkozás ihlette a legjobb verseit, és a legendákat, amelyeket az alakja köré szőttek.
Ljubljana kis főterén a költő szobra mereven néz egy irányba. Ha követjük a tekintetét, kiderül, hogy a tér másik oldalán egy női arc van az egyik ház falába vésve. Ebben a házban lakott Júlia. Prešeren tehát még halála után is tovább gyönyörködik elérhetetlen szerelmében.
És ha többet küzdött volna?
Zedka szíve nagyot dobbant. Rossz előérzete támadt: hogy történt valami a gyerekeivel. Lélekszakadva rohant haza. A kicsik békésen tévéztek, és pattogatott kukoricát majszoltak.
De a rossz érzés nem múlt el. Lefeküdt, és majdnem tizenkét órát aludt, de amikor fölébredt, nem volt kedve fölkelni. Prešeren története eszébe juttatta első szeretőjét, akiről azóta sem hallott semmit.
Azt kérdezte magától: elég kitartóan harcoltam? Talán el kellett volna fogadnom a szerető szerepét, és nem kellett volna elvárnom, hogy a dolgok az én elképzeléseim szerint történjenek? Valóban ugyanolyan szenvedélyesen harcoltam a szerelmemért, mint a hazámért?
Zedka meggyőzte magát, hogy eleget küzdött, de a szomorúság nem múlt el. És ami azelőtt paradicsomnak tűnt – a folyóparti ház, a szerető férj, a pattogatott kukoricát majszoló gyerekek –, most maga volt a pokol.
Ma már – annyi asztrálutazás és magasabb rendű szellemekkel való találkozás után – tudta, hogy mekkora butaság volt. A Lehetetlen Szerelem valójában csak ürügy volt, hogy szakítson az életmódjával, ami túlságosan eltért attól, amit eredetileg elképzelt.
De tizenkét hónappal ezelőtt más volt a helyzet: rögeszmésen keresni kezdte a távoli férfit. Egy vagyont költött nemzetközi telefonhívásokra, de ő már nem lakott abban a városban, és lehetetlen volt megtalálni. Expressz leveleket küldözgetett, amelyek mind visszajöttek hozzá. Felhívta az összes barátnőjét és ismerősét, akik ismerték a férfit, de egyikük sem tudta, mi történt vele.
A férje nem sejtett semmit, és ez megőrjítette Zedkát: legalább gyanakodna valakire, jelenetet rendezhetne, szemrehányást tehetne, megfenyegethetné, hogy kirakja az utcára. Lassan meggyőződésévé vált, hogy a telefonkezelők, a postások és a barátnői mind összejátszanak vele –, ő pedig mind e közben úgy tesz, mintha nem tudna semmiről. Eladta az ékszereket, amiket tőle kapott, hogy átkelhessen az óceánon, de valaki meggyőzte, hogy Amerika túl nagy ahhoz, hogy nekivágjon csak úgy, konkrét cél nélkül.
Egyik délután lefeküdt, és úgy szenvedett a szerelmi kíntól, mint még soha – még akkor sem, amikor visszatért az unalmas ljubljanai hétköznapokba. Az egész estét és a másnapot is a szobájában töltötte. Aztán a következő napot is. A harmadik napon a férje kihívta az orvost. Milyen jó volt hozzá! Mennyit törődött vele! Lehetséges, hogy nem fogta föl, hogy Zedka egy másik férfit keres, hogy meg akarja csalni, hogy eldobná a köztiszteletben álló asszony életét a titkos szerető életéért cserébe? Hogy örökre el akarja hagyni Ljubljanát, a házát, a gyermekeit?
Megjött az orvos, és Zedka idegrohamot kapott, bezárkózott a szobájába, és csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor elment. Egy hét múlva már a mosdóba se volt hajlandó kimenni, és az ágyba vizelt. Nem bírt gondolkodni, tele volt a feje emlékekkel arról a férfiról, aki – biztos volt benne – szintén keresi őt, és nem találja.
A férje – idegesítően nemes lélek – cserélte a lepedőjét, simogatta a fejét, és azt mondogatta, hogy minden rendbe jön. A gyerekek nem léptek be a szobájába, amióta egyiküket ok nélkül megpofozta, aztán pedig letérdelt elé, és a lábát csókolgatta, sűrű bocsánatkérések közepette, és darabokra szaggatta a blúzát, hogy lássák, mennyire megbánta, és mennyire el van keseredve.
Újabb egy hét elteltével – amikor kiköpte az ételt, amit adtak neki, teljesen elvesztette a kapcsolatot a valósággal, és egész éjszaka ébren volt, a nappalt viszont átaludta – két férfi lépett kopogtatás nélkül a szobájába. Egyikük lefogta, a másik pedig beadott neki egy injekciót, és amikor fölébredt, a Villetében találta magát.
„Depresszió” – hallotta az orvost, ahogy a férjével beszél. „Gyakran egészen banális dolgok váltják ki, például a szerotonin hiánya a szervezetben.”
Zedka látta a plafonról, hogy belép a kórterembe egy ápoló, fecskendővel a kezében. A lány még mindig ott volt a teste mellett, szólongatta, és láthatóan aggasztotta üres tekintete. Zedka arra gondolt, hogy mindent elmond Veronikának, de aztán meggondolta magát: az ember soha nem tanul abból, amit mások mesélnek neki, mindent magunknak kell átélnünk.
Az ápoló beleszúrta a tűt Zedka karjába, és befecskendezte a glükózt. Mintha egy hatalmas kar taszított volna rajta, a lelke leszállt a plafonról, hihetetlen sebességgel száguldott keresztül a fekete alagúton, és visszatért a testébe.
– Szia, Veronika.
A lány rémülten nézett rá.
– Jól vagy?
– Igen. Szerencsére ezúttal is túléltem ezt a veszélyes kezelést. És soha többet nem lesz rá szükség.
– Honnan tudod? Itt nem hallgatják meg a betegek kéréseit.
Onnan tudta, hogy asztrálteste Igor doktor szobájában járt.
– Nem tudom megmagyarázni. Tudom, és kész. Emlékszel még az első kérdésedre?
– „Mi az, hogy bolond?”
– Pontosan. Ezúttal mese nélkül válaszolok: bolond az, aki nem képes kifejezni a gondolatait. Mintha idegen országban lennél: mindent látsz, mindent értesz, ami körülötted zajlik, de képtelen vagy kifejezni magad, és nem tudsz segítséget kérni, mert nem érted a nyelvet, amit beszélnek.
– Mindannyian éreztünk már ilyet.
– Így vagy úgy, mindannyian bolondok vagyunk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.