A rácsos ablak mögött csillagos volt az égbolt, a növekvő hold pedig éppen most bújt elő a hegyek mögül. A költők mindig is a teliholdat szerették, versek ezreit írták róla, de Veronika a félhold szerelmese volt, mert az még növekszik, gyarapszik, és egyre fényesebb lesz, mígnem teljes felületét elönti a fény, hogy azután az elkerülhetetlen hanyatlás szakaszába lépjen.

Kedve támadt kimenni a társalgóba a zongorához, és az éjszaka tiszteletére eljátszani egy szép szonátát, amelyet még a gimnáziumban tanult.

Ahogy az eget nézte, leírhatatlan érzés töltötte el, mintha a világegyetem végtelensége az ő örökkévalóságát is hirdetné. De vágyától elválasztotta egy vasajtó, és egy nő, aki soha nem ért a könyve végére. És különben sem szokás éjszaka zongorázni, mert fölébred az egész szomszédság.

Veronika felnevetett.

A szomszédság itt az őrültekkel telezsúfolt kórtermeket jelenti, őrülteket, akik gyógyszerekkel vannak teletömve.

A kellemes érzés mindenesetre nem múlt el. Fölkelt, odament Zedka ágyához, de ő mélyen aludt, talán hogy kiheverje a borzalmas kezelést.

– Feküdjön vissza az ágyába – mondta az ápolónő. – A jó kislányok ilyenkor már rég az angyalokkal vagy az udvarlójukkal álmodnak.

– Ne kezeljen úgy, mint egy gyereket. Nem vagyok csendes őrült, aki mindentől fél. Dühöngő vagyok, hisztériás rohamaim vannak, és nem vagyok tekintettel sem a magam, sem mások életére. És ma éppen rohamom van. Néztem a holdat, és beszélni akarok valakivel.

Az ápolónő meghökkenve nézett rá.

– Fél tőlem? – folytatta Veronika. Már csak két-három napom van hátra: mi vesztenivalóm lenne?

– Miért nem megy sétálni, kislány? Legalább nyugodtan elolvashatnám ezt a könyvet.

– Mert ez egy börtön, maga pedig börtönőr, aki úgy tesz, mintha olvasna, hogy mindenki lássa, milyen művelt nő. De valójában minden kis mozgásra figyel itt, a kórteremben, és úgy őrzi az ajtó kulcsát, mintha legalábbis valami kincsesláda kulcsa volna. Nyilván ezt írja elő a szabályzat, maga pedig engedelmeskedik, mert így megmutathatja a tekintélyét, ami egyébként a magánéletében nincs, sem a férje, sem a gyerekei előtt. – Veronika remegni kezdett, maga sem tudta, mitől.

– Milyen kulcsról beszél? – kérdezte az ápolónő. – Az ajtó mindig nyitva áll. Csak nem képzeli, hogy bezárkóznék ennyi őrült közé?

„Micsoda? Nyitva van az ajtó? Pár napja, amikor ki akartam menni a mosdóba, ez a nő egészen odáig elkísért. Hát akkor most miről beszél?”

– Nem gondoltam ám komolyan – folytatta az ápolónő. – Az a helyzet, hogy a rengeteg altató miatt nem nagyon kell őrködnünk. A hidegtől reszket?

– Nem tudom. Azt hiszem, inkább a szívem miatt.

– Ha gondolja, sétáljon egyet.

– Igazából zongorázni szeretnék.

– A társalgó úgyis elég messze van a kórtermektől, senkit nem zavar, ha zongorázik. Tegye azt, amihez kedve van.

A reszketés most halk, elfojtott csuklássá alakult. Veronika letérdelt a nő elé, az ölébe hajtotta a fejét, és keservesen zokogni kezdett.

Az ápolónő letette a könyvet, és Veronika haját simogatta. Hagyta, hogy magától múljon el a szomorúság és a sírás. És így maradtak majdnem fél óráig: az egyik sírt, anélkül hogy elárulná, miért, a másik pedig vigasztalta, anélkül hogy tudná, miért.

Amikor abbahagyta a sírást, az ápolónő fölsegítette, karon fogta, és elvezette az ajtóig.

– Van egy hasonló korú lányom. Amikor maga idekerült, és tele volt tűzdelve drótokkal és csövekkel, eltűnődtem, miért akarja egy ilyen szép fiatal lány, aki előtt még ott az egész élet, megölni magát. Rögtön elkezdtek pusmogni, először a levélről, amit hátrahagyott (mellesleg egy percig sem hittem, hogy tényleg emiatt lett öngyilkos), aztán meg arról, hogy meg vannak számlálva a napjai, mert gyógyíthatatlan a szíve. Nem ment ki a fejemből a saját lányom: és ha ő tenne ilyet? Mitől van az, hogy egyes emberek szembeszállnak a természet rendjével, azaz a mindenáron való túléléssel?

– Éppen ezért sírtam – mondta Veronika. – Amikor bevettem a gyógyszereket, egy olyan embert akartam megölni, akit gyűlöltem. Nem tudtam, hogy más Veronikák is rejtőznek bennem, akiket tudnék szeretni.

– Mi viszi rá az embert, hogy önmagát gyűlölje?

– Talán a gyávaság. Vagy az örökös félelem, hogy rossz, nem felel meg az elvárásoknak. Pár perccel ezelőtt olyan boldog voltam, el is felejtettem, hogy halálra vagyok ítélve, és amikor eszembe jutott, milyen helyzetbe kerültem, megijedtem.

Az ápolónő kinyitotta az ajtót, és Veronika kiment.

„Ezt nem kellett volna megkérdeznie. Mit akar, meg akarja érteni, hogy miért sírtam? Nem tudja, hogy teljesen normális vagyok, ugyanolyan vágyakkal és félelmekkel, mint bárki más? S hogy egy ilyen kérdéstől – most, hogy már túl késő – pánikba eshetek?”

Ahogy ment a folyosón – amelyet ugyanolyan halvány fény világított meg, mint a kórtermeket –, rájött, hogy késő: úrrá lett rajta a félelem.

„Uralkodnom kell magamon. Olyan ember vagyok, aki végigcsinálja, amit egyszer elkezdett.”

Valóban sok mindent végigcsinált már életében – csakhogy kivétel nélkül jelentéktelen dolgokat: például olyan veszekedéseket, amelyeket egy egyszerű bocsánatkéréssel megoldhatott volna, vagy például kibírta, hogy ne hívja föl a férfit, akibe szerelmes volt, mert azt gondolta, hogy úgysem lesz belőle semmi. Mindig abban volt hajlíthatatlan, ami a legkönnyebb volt: önmagának akarta bebizonyítani, hogy erős és érzéketlen, holott a valóságban nagyon is gyenge és törékeny volt, aki soha nem tudott kitűnni semmiben, sem a tanulmányaiban, sem az iskolai sportversenyeken, de otthon sem tudta megőrizni a harmóniát.

Lehet, hogy túltette magát az apró botlásokon, de a fontos és alapvető dolgok megrázták. Sikerült a független nő benyomását keltenie, de közben reménytelenül vágyott egy igazi társra. Bárhol megjelent, mindenki őt nézte, ám végül általában egyedül töltötte az éjszakát, a kolostorban, és nézte a tévét, de még a csatornát sem állította be rendesen. Elhitette a barátaival, hogy irigylésre méltó életet él, miközben minden erejét arra pazarolta, hogy meg tudjon felelni az eszménynek, amelyet ő maga teremtett.

Így aztán arra nem is maradt energiája, hogy önmagával törődjön. Pedig ő is csak olyan ember volt, mint más: szüksége volt társakra, hogy boldog lehessen. De a többi ember olyan kiszámíthatatlan! Reakcióik előreláthatatlanok, körülbástyázzák magukat, és úgy viselkednek, ahogy ő: közönyt színlelnek minden iránt. Ha valaki nyitott a világra, azt vagy azonnal kiközösítik, vagy piszkálják és lenézik, mondván: „túl naiv”.

Hát jó, valóban sokan csodálták a keménysége és a határozottsága miatt, de hova jutott? A teljes ürességbe. A magányba. A Villetébe. A halál előcsarnokába.

Hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt az öngyilkossági kísérlet miatt, de azonnal ki is verte a fejéből, mert olyasmit érzett, amit korábban soha nem engedett meg magának: gyűlöletet.

Gyűlölet. Majdnem olyan kézzelfogható, mint a falak vagy a zongora vagy az ápolónők. Szinte tapintani lehetett a romboló erőt, amely az egész testéből áradt. Hagyta, hadd öntse el az érzés, nem érdekelte, hogy jó vagy rossz. Elég az önfegyelemből, az álarcokból, a jólneveltségből: élete hátralévő két napját a lehető legneveletlenebb módon akarja eltölteni.

Először is megpofozott egy idősebb férfit, aztán összeszólalkozott az ápolóval, nem volt hajlandó kedves lenni, vagy a többi beteggel beszélgetni, amikor egyedül akart lenni. Most pedig végre szabadon gyűlöl – bár arra azért kellőképpen vigyázott, hogy ne kezdjen el törni-zúzni, mert nem akarta élete utolsó napjait azzal elrontani, hogy benyugtatózva fekszik a kórteremben.

Abban a pillanatban mindent gyűlölt, amit csak bírt. Önmagát, a világot, a széket, ami ott állt előtte, a törött radiátort a folyosón, a tökéletes embereket, a bűnözőket. Végül is elmegyógyintézetben van: megengedheti magának, hogy olyan dolgokat érezzen, amiket az ember önmaga elől is eltitkol – mert mindannyiunkat arra nevelnek, hogy szeressünk, elfogadjunk, kibúvókat keressünk és kerüljük a konfliktusokat. Veronika mindent gyűlölt, de a legjobban azt, ahogy élt, és hogy nem fedezte fel a többi Veronikát, akik benne laktak, és akik érdekesek voltak, őrültek, kíváncsiak, bátrak és vakmerők.

És egyszer csak elkezdte gyűlölni azt az embert, akit a legjobban szeretett: az anyját. A nagyszerű feleséget, aki nappal dolgozott, éjjel pedig főzött, mosott, aki az életét áldozta azért, hogy a lánya jó nevelést kapjon, megtanuljon zongorázni és hegedülni, úgy öltözködjön, mint egy hercegnő, márkás sportcipőket és nadrágokat vehessen magának, miközben ő a régi, évek óta hordott ruháit foltozgatta.

„Hogy gyűlölhetem azt az embert, akitől csak szeretet kaptam?” – gondolta Veronika. Össze volt zavarodva, és szerette volna jó irányba terelni az érzelmeit. De már késő: a gyűlölet elszabadult, és feltárta személyes poklának a kapuit. Gyűlölte a szeretetet, amit kapott, gyűlölte, mert anyja nem kért cserébe semmit, és ez abszurd, irreális és természetellenes.

A szeretet, ami semmit nem kért cserébe, bűntudattal töltötte el. Ez a szeretet kényszerítette arra, hogy mindenáron megfeleljen az elvárásoknak, még akkor is, ha ezért a saját álmait kellett föláldoznia. És ugyanez a szeretet évekig rejtegette előle a kemény, romlott világot, és nem vette számításba, hogy egyszer úgyis ráébred a rideg valóságra, és akkor majd nem tudja, hogyan védje meg magát, védtelen lesz és kiszolgáltatott.

És az apja? Az apját is gyűlölte. Mert – az anyjával ellentétben, aki éjt nappallá téve dolgozott – ő tudta, hogyan kell élni, bárokba és színházba vitte a lányát, és nagyon jól mulattak együtt. Amikor fiatalabb volt, szerette, de nem az apát szerette benne, hanem a férfit. Gyűlölte, mert mindig olyan elbűvölő volt, kedves és közvetlen – csak az anyjával nem, az egyetlen emberrel, aki valóban megérdemelte volna.

Mindent gyűlölt. A könyvtárat és a rakás könyvet, amelyek az életről papolnak, a gimnáziumot, mert éjszakákat kellett arra pazarolnia, hogy magolja a matematikát, pedig senkit nem ismer – a tanárokon és a matematikusokon kívül –, akit a matek tett volna boldoggá. Miért kellett matekot, geometriát és megannyi teljesen haszontalan dolgot tanulnia?

Veronika belépett a társalgóba, leült a zongorához, felnyitotta a tetejét, és teljes erejéből a billentyűkre csapott. Csak úgy visszhangzott az üres teremben az őrült, idegtépő, összefüggéstelen futam. Lepattant a falakról, és fülsiketítő robajként verődött vissza. Úgy visszhangzott Veronika fülében, mintha egyenesen a lelkét szaggatta volna. Ebben a pillanatban semmi sem felelt volna meg jobban a hangulatának.

Újra a billentyűkre csapott. Visszhangzott a terem, a disszonáns hangokkal lett teli a levegő,

„Őrült vagyok. Megengedhetem magamnak. Gyűlölhetek, szétverhetem a zongorát. Hogy is tudna egy elmebeteg rendesen játszani?”

Lecsapott a billentyűkre egyszer, kétszer, tízszer, hússzor, és minden csapással kevésbé érezte a gyűlöletet, míg végül egészen elmúlt.

Akkor elöntötte a mélységes nyugalom, a csillagos eget nézte, és a növekvő holdat, amit annyira szeretett, ami puha fényével elárasztotta a szobát.

Visszatért az az érzése, hogy a Végtelenség és az Örökkévalóság kéz a kézben járnak: elég, ha az egyiket nézed, mondjuk a határtalan univerzumot, a másik jelenlétét is érzed, az időét, aminek soha nincs vége, nem múlik el, az örök jelent, ami a világ összes titkát őrzi. A kórteremből a társalgóba jövet olyan erősen és intenzíven tudott gyűlölni, hogy minden dühét és keserűségét kiadta magából. Hagyta, hadd távozzon belőle minden negatív érzés, amelyet annyi éven át hordozott magában. Most végre érezte őket, úgyhogy többé nincs is rájuk szükség: távozhatnak.

Aztán elcsöndesedett, és a Jelen pillanatra koncentrált. Hagyta, hogy a szeretet töltse be az űrt, amit a gyűlölet hagyott maga után. Amikor úgy érezte, hogy elérkezett a pillanat, a hold felé fordult, és eljátszott egy szonátát a tiszteletére. Tudta, hogy hallgatja és büszke magára, tudta, hogy a csillagok féltékenyek rá. A csillagoknak is játszott tehát, aztán a kertnek és a hegyeknek is, bár a sötétben nem láthatta őket.

Éppen a kertnek játszott, amikor megjelent egy másik őrült: Eduard, a gyógyíthatatlan skizofrén fiú. Veronika nem ijedt meg tőle, ellenkezőleg: rámosolygott, és legnagyobb meglepetésére Eduard visszamosolygott rá.

A zene még az ő – a Holdnál is távolabb lévő – világába is képes volt behatolni és csodát tenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.