Vennem kell egy új kulcstartót – gondolta Igor doktor, miközben kinyitotta kis rendelőjének ajtaját a Villetében. A régi tönkrement, és a kis fémcímer, leesett a földre.

Igor doktor lehajolt és fölvette. Mit csináljon ezzel a kis fémlappal, amelyen Ljubljana címere látható? Legjobb, ha kidobja. Éppenséggel meg is javíttathatná, csináltathatna rá új bőrszíjat, vagy odaajándékozhatná az unokájának, hadd játsszon vele.

Mindkét lehetőséget elvetette: egy kulcstartó igazán nem kerül sokba, az unokáját pedig egyáltalán nem érdeklik a címerek, folyton a tévé előtt ül, vagy Olaszországból importált videó játékokkal játszik. Ennek ellenére nem dobta ki: becsúsztatta a zsebébe, majd később eldönti, mit tegyen.

Ezért volt a szanatórium igazgatója nem pedig betege: mert mindig előbb gondolkodott, és csak azután cselekedett.

Felkapcsolta a villanyt – tél volt, és egyre később kelt fel a nap.

A depressziós betegek számának ütemes növekedéséért többek között a fény hiánya a felelős. Igor doktor már nagyon várta a tavaszt, hogy levegyen a válláról némi terhet.

A napirendjét tanulmányozta. Sürgősen intézkednie kell Eduard ügyében, mielőtt még éhenhal. A skizofrénia kiszámíthatatlanná tette, és most éppen nem hajlandó enni. Már elkezdték intravénásán táplálni, de ez akkor sem mehet így tovább: végtére is Eduard huszonnyolc éves, életerős fiatalember. Mégis, a mesterséges táplálás ellenére is, egyre sorvad, lassan úgy néz ki, mint egy csontváz.

Mit szólna Eduard apja, a fiatal szlovén állam egyik legismertebb nagykövete, aki a 90-es évek elején részt vett a Jugoszláviával folytatott nehéz tárgyalásokban? Ez az ember azelőtt évekig képviselte Belgrádot, aztán ellenfelei vádaskodásai ellenére – akik azt kifogásolták, hogy korábban az ellenség szolgálatában állt – megőrizte pozícióját, diplomata maradt. Csak épp egy másik országot képviselt. Tekintélyes, befolyásos ember volt, akitől mindenki tartott.

Igor doktor még gondolkodott egy kicsit – ahogy az előbb a kulcstartón –, de ezt is hamar kiverte a fejéből: a nagykövetnek végtére is teljesen mindegy, hogy néz ki a fia, úgysem viszi magával a hivatalos rendezvényekre, ahol az elnököt képviseli. Eduard a Villetében van, és ott is marad örökre, vagy legalábbis addig, amíg az apja ilyen óriási összegeket keres.

Igor doktor úgy döntött tehát, hogy leállítja az intravénás táplálást, és hagyja, hogy Eduard még egy kicsit sorvadjon, amíg magától meg nem jön az étvágya. Ha pedig rosszabbodik az állapota, ír egy jelentést, és a Villetét irányító orvosi testületre hárítja a felelősséget.

„Ha szorongatott helyzetbe kerülsz, hárítsd másra a felelősséget.” Ezt az apjától tanulta, aki szintén orvos volt, és sokan haltak meg a keze alatt, de soha nem került összetűzésbe a hatóságokkal.

Miután leállította Eduard intravénás táplálását, áttért a következő feladatra. Az orvosi testület gyógyultnak nyilvánította és hazaengedi Zedka Mendel beteget. Igor doktor a saját szemével akarta látni: mert nincs annál rosszabb, amikor a Villetéből kikerülő betegek hozzátartozói reklamálnak. Pedig majdnem mindig így történt. Aki egyszer elmegyógyintézetbe került, az utána nehezen tudott újra beilleszkedni a társadalomba.

Nem a szanatórium a hibás. Ahogy a többi szanatórium sem, amelyek – Isten a tanúm – a világ minden táján ugyanezzel a problémával küszködnek: a betegek mindenütt nehezen tudnak újra beilleszkedni a társadalomba. Ahogy a börtön sem teszi jobbá a bűnözőket – sőt, éppen ellenkezőleg, arra jó, hogy megtanulják, hogyan követhetnek el még több bűncselekményt – a szanatórium is rossz hatással van a betegekre: hozzászoknak egy teljesen irreális világhoz, ahol mindent szabad, és senki nem felelős a tetteiért.

Ezért aztán nincs más megoldás: fel kell fedezni az Őrület ellenszerét. És Igor doktor egész életét ennek a célnak szentelte: egy olyan értekezésen dolgozott, amellyel forradalmasítani akarta a pszichiátria tudományát. Az elmegyógyintézetekben együtt kezelik a gyógyíthatatlan betegeket és azokat az embereket, akik valamilyen átmeneti problémával kerültek oda. Ez azonban a személyiség nagy fokú torzulásához vezethet, amelyet nem lehet megakadályozni, ezért a Zedka Mendelek mindig visszatérnek a kórházba – csakhogy ezúttal önszántukból, és kitalált panaszokról számolnak be, mert együtt akarnak maradni azokkal az emberekkel, akik – úgy látszik – jobban megértik őket, mint a kinti világ.

Ha viszont ő, Igor doktor, fölfedezné a Vitriol ellenszerét – így nevezte el ugyanis az elmebetegségekért felelős méreganyagot –, akkor bevonulna a történelembe, Szlovénia neve pedig immáron kitörölhetetlenül lenne ott a térképeken. Ezen a héten váratlanul az ölébe hullt a szerencse, mégpedig egy öngyilkos lány képében. Ezt a lehetőséget a világ minden kincséért sem hagyná veszendőbe menni.

Igor doktor meg volt elégedve. Bár gazdaságossági okokból kénytelen volt eltűrni olyan kezelések alkalmazását, amelyeket az orvostudomány már réges-régen elítélt – például az inzulinsokkot –, a Villete, ugyancsak pénzügyi megfontolásból, a pszichiátriai gyógykezelés gyökeres átalakításán dolgozott. Azon túl, hogy rendelkezésére állt a Vitriol kutatásához szükséges idő és alapanyag, a szanatórium tulajdonosainak a támogatására is számíthatott, akik megengedték, hogy egy bizonyos Testvériség nevű csoport ott maradjon az intézetben. A részvényesek tehát megtűrték – így, ahogy mondom: nem nézték jó szemmel, de megtűrték –, hogy ezek az emberek a szükségesnél hosszabb ideig maradhassanak az elmegyógyintézetben. Emberbaráti okokra hivatkoztak, miszerint a gyógyult betegeknek joguk van eldönteni, melyik a legmegfelelőbb pillanat, hogy visszatérjenek a társadalomba. Ennek pedig az lett a következménye, hogy egy csoport úgy döntött, nem hagyja el a Villetét, hanem ott marad, mint valami exkluzív szállodában vagy egy klubban, ahová hasonló érdeklődésű emberek járnak. Igor doktor tehát egy helyen tudta tartani az őrülteket és az egészségeseket, oly módon, hogy az utóbbiak pozitív hatással legyenek az előbbiekre.

Hogy ne fajulhassanak el a dolgok, s az őrültek nehogy megfertőzhessék azokat, akik meggyógyultak, a Testvériség tagjainak naponta legalább egyszer kötelezően el kellett hagyniuk a szanatóriumot.

Igor doktor tisztában volt vele, hogy azok a bizonyos „emberbaráti okok”, amelyekre a részvényesek hivatkoztak, amikor engedélyezték a gyógyult betegek maradását, csak ürügyként szolgáltak. Valójában attól féltek, hogy Ljubljanában, Szlovénia bájos és kicsiny fővárosában, nem lesz elegendő számú gazdag beteg, aki fenn tudná tartani ezt a drága és korszerű létesítményt. Ráadásul az egészségügyi minisztérium első osztályú elmegyógyintézeteket üzemeltetett, ami komoly konkurenciát jelentett a Villete számára.

Amikor a részvényesek szanatóriumot létesítettek a régi kaszárnya helyén, eredetileg a Jugoszlávia ellen folytatott háború lehetséges áldozatait célozták meg. Csakhogy a háború nagyon rövid ideig tartott. A részvényesek biztosra vették, hogy hamarosan újból ki fog törni, de nem így történt.

A legfrissebb kutatások kiderítették, hogy bár a háborúnak vannak lelki áldozatai, jóval nagyobb azoknak a betegeknek a száma, akik a stressznek, az unalomnak, az öröklött betegségeknek, a magánynak vagy a szerelmi bánatnak estek áldozatul.

Amikor ugyanis egy közösségnek komoly problémákkal kell szembenéznie – amilyen például a háború, a hiperinfláció vagy a pestisjárvány – észrevehetően kissé megnövekszik az öngyilkosságok, nagy mértékben csökken viszont a depressziós, a paranoiás és a pszichotikus megbetegedések száma. Aztán, ahogy elmúlik a válság, minden visszatér a rendes kerékvágásba, ami Igor doktor értelmezésében azt jelenti, hogy az ember csak akkor engedheti meg magának, hogy megőrüljön, ha a körülményei is engedik.

Ott hevert előtte egy másik statisztika is, amely Kanadából érkezett – abból az országból, ahol egy amerikai újság szerint a legmagasabb az életszínvonal. Igor doktor ezt olvasta:

• A Kanadai Statisztikai Hivatal adatai szerint életében legalább egyszer szenvedett valamilyen lelki betegségben

a 15 és 34 év közötti emberek 40%– a,

a 35 és 54 év közötti emberek 33%– a

és az 55 és 64 év közötti emberek 20%– a.

• A becslések szerint minden ötödik ember valamilyen pszichikai rendellenességben szenved.

• Minden nyolcadik kanadai életében legalább egyszer elmegyógyintézetbe kerül mentális zavarok miatt.

„Micsoda piac, sokkal jobb, mint itt” – gondolta Igor doktor. „Minél boldogabbak lehetnének az emberek, annál boldogtalanabbak.”

Igor doktor áttanulmányozott még néhány esetet, jól átgondolta, hogy mit közöljön a testülettel, és mi az, amit egyedül is meg tud oldani. Mire a végére ért, már teljesen kivilágosodott, úgyhogy eloltotta a villanyt.

Ezután behívatta az első látogatót: az öngyilkos lány anyját.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.