Többször elaludt és fölébredt, és észrevette, hogy egyre kevesebb gép van körülötte, egyre melegebb a teste, és az ápolónők arca állandóan változik – de mindig volt mellette valaki. A zöld függöny mögül sírást hallott, valaki nyöszörgött fájdalmában, máskor pedig mintha pusmogtak volna, s hangjuk higgadtan és szakszerűen csengett. Néha egy-egy távoli gép zümmögése hallatszott, a folyosóról pedig sietős léptek zaja szűrődött be. Ilyenkor a pusmogó hangok elvesztették nyugalmukat és higgadt szakszerűségüket, ideges, rövid utasítások hallatszottak.

Egy tiszta pillanatában az egyik nővér megkérdezte:

– Nem is kíváncsi az állapotára?

– Tudom, milyen állapotban vagyok – válaszolta Veronika. – Nem az számít, amit a testemen lát, hanem ami a lelkemben történik.

A nővér még próbált volna beszélgetni, de Veronika alvást színlelt.

Először is, amikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy átvitték egy másik helyre: úgy látta, hogy valami nagy kórterembe került. Még mindig infúziót kapott, de az összes többi tűt és drótot levették róla.

Egy magas orvos állt az ágya mellett, hagyományos fehér köpenyben, amely erőteljesen kihangsúlyozta feketére festett haját és bajuszát. Mellette fiatal gyakornok állt, notesszal a kezében, és buzgón jegyzetelt.

– Mióta fekszem itt? – kérdezte, és csodálkozva vette észre, hogy nehezére esik a beszéd, s nem tudja rendesen kiejteni a szavakat.

– Ebben a szobában két hete, előtte pedig öt napig feküdt az intenzív osztályon – válaszolt az idősebbik. – És hálát adhat az Istennek, hogy még itt van.

A fiatalabbik meglepettnek látszott, mintha ez a második mondat nem felelne meg a valóságnak. Veronika azonnal észrevette ezt a reakciót, és egyszerre magához tért: ilyen régóta van itt? Még mindig veszélyben van? Éberen figyelte a két férfi minden mozdulatát és gesztusát: tudta, hogy felesleges kérdéseket föltenni, úgyse mondják meg az igazat, de ha résen lesz, talán megtudja, mi történik vele.

– Mondja meg a nevét, a címét, a családi állapotát és a születési dátumát – folytatta az idősebbik.

Veronika tudta a nevét, a családi állapotát és a születési dátumát, de csodálkozva vette észre, hogy akadozik az emlékezőképessége: nem emlékezett a pontos címére.

Az orvos egy lámpát tartott a szeme elé, hosszasan és némán vizsgálgatta. A fiatalabbik ugyanezt tette. Időnként egymásra néztek, de tekintetük nem árult el az égvilágon semmit.

– Igaz, hogy tegnap azt mondta az éjszakás nővérnek, hogy a lelkét nem láthatjuk? – kérdezte a fiatalabbik.

Veronika nem emlékezett. Tehát nem tudja megmondani, kicsoda is ő pontosan, és a cselekedeteiről sem tud számot adni.

– Rengeteg altatót kapott, hogy folyamatosan aludjon, és ennek következtében károsodhat a memóriája. Kérem, próbáljon megválaszolni minden kérdésre, amelyet felteszünk önnek.

Az orvosok teljesen értelmetlen kérdésekkel árasztották el: melyek a legfontosabb ljubljanai lapok, hogy hívják a költőt, akinek a szobra a főtéren áll (ah, ezt soha nem felejtené el, hiszen minden szlovén lelkébe mélyen bele van vésve Prešeren neve), milyen színű az anyja haja, hogy hívják a munkatársait, mely könyveket kölcsönzik ki a leggyakrabban a könyvtárból.

Veronika eleinte nem nagyon akart válaszolni: még mindig homályos volt az emlékezete. De ahogy egymás után jöttek a kérdések, szép lassan összeállt a fejében a kép. Egyszer csak eszébe jutott, hogy bolondokházában van, és a bolondoktól senki nem vár el összefüggő gondolatokat. De aztán mégiscsak összeszedte magát, mert rájött, hogy a saját érdekében maga mellett kell tartania az orvosokat, ha egyszer ki akarja nyomozni, hogy milyen állapotban van. S ahogy sorban idézte föl a különböző adatokat és neveket, nemcsak az emlékezőképessége tért vissza, hanem a személyisége is, a vágyai és az életszemlélete. S a nyugtatók rétegei alól újra a felszínre tört az öngyilkosság gondolata.

– Jól van – mondta az idősebbik, amikor elfogytak a kérdések.

– Meddig kell még itt maradnom?

A fiatalabbik lesütötte a szemét, és Veronika érezte, hogy minden ettől a választól függ – mintha most egy egészen új történet kezdődne az életében, amelyen többé senki nem változtathat.

– Mondd meg neki – szólt az idősebbik. – A többi beteg úgyis erről pusmog, úgyhogy mindenképpen a fülébe jutna. Lehetetlen itt bármit is titokban tartani.

– Hát rendben. Maga döntött a sorsáról – sóhajtott a fiú, és jól megfontolta minden egyes szavát. – Szóval, tudja meg, hogy tette komoly következményekkel jár: a gyógyszerek által előidézett kóma ideje alatt súlyos károsodást szenvedett a szíve. Elhalt az egyik szívkamrája.

– Kicsit egyszerűbben – mondta az idősebbik. – Térj a lényegre.

– A szíve helyrehozhatatlan károsodást szenvedett. És nemsokára meg fog állni.

– Mit jelent ez? – kérdezte rémülten.

– A szívdobogás megállása egyetlen dolgot jelent: a fizikai halált. Nem tudom, milyen vallású, de…

– Mennyi idő múlva áll meg a szívem? – szakította félbe Veronika.

– Öt nap, legfeljebb egy hét.

Veronika magában megállapította, hogy a szakértő arckifejezés és viselkedés mögött, az aggodalmas tekintet mögött a fiú valójában élvezte, amit mond. Mintha legalábbis megérdemelné a büntetést, és most elrettentő példaként szolgálna mások számára.

Élete során Veronika megfigyelte, hogy az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni – holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, s boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk. Utálta ezeket az embereket: ő ugyan nem adja meg ennek a fiúnak azt az örömet, hogy az ő állapotát használja föl arra, hogy elterelje a gondolatait a saját kudarcairól.

Egyenesen a fiú szemébe nézett. És mosolygott.

– Akkor mégsem hibáztam el teljesen.

– Nem – hangzott a válasz. De a fiú arcáról eltűnt az öröm, amelyet a tragikus hír közlése fölött érzett.

Éjszaka azonban elkezdett félni. Bevenni a tablettákat néhány perc alatt nem nehéz. Egészen más érzés öt napig – vagy egy hétig – várni a halált, amikor már mindent megélt, amit lehetett.

Egész életében mindig csak várt valamire: arra, hogy az apja megjöjjön a munkából, a kedvese levelére, amely soha nem érkezett meg, az év végi vizsgákra, vonatra, buszra, telefonhívásra, szünidőre, a szünidő végére. Most meg a halálra kell várnia, ami előre kijelölt időpontban érkezik.

„Ez is csak velem történhet meg. Az emberek általában akkor halnak meg, amikor éppen nem gondolják, hogy meg fognak halni.”

Ki kell jutnia innen, és gyógyszert kell szereznie. Ha nem megy, akkor nem marad más hátra, kénytelen lesz levetni magát valamelyik ljubljanai épületről: megtett minden tőle telhetőt, hogy megspórolja a szüleinek ezt az extra szenvedést, de nincs más választása.

Körülnézett. Minden ágy foglalt volt, mindenki aludt, néhányan hangosan horkoltak. Az ablakokon rács. A kórterem végében kis fény pislákolt, és furcsa árnyakkal népesítette be a szobát – másrészt lehetővé tette, hogy állandóan figyeljék a betegeket. A fény közelében egy nő olvasott.

„Nagyon műveltek lehetnek ezek a nővérek. Állandóan olvasnak.”

Veronika ágya állt a legmesszebb az ajtótól: majdnem húsz ágy volt közte és a nő között. Nehezen kelt föl, hiszen – ha igaz, amit az orvos mondott – már három hete feküdt.

Az ápolónő fölemelte a fejét, és látta, hogy közeledik felé a lány, és hurcolja magával az infúziót.

– Ki akarok menni a mosdóba – suttogta, nehogy fölébressze a többi bolondot.

A nő hanyagul az ajtó felé bökött. Veronika agya gyorsan dolgozott, minden kis zugban a kijáratot kereste, valami rést, ahol kijuthat innen. „Gyorsnak kell lennem, addig kell cselekednem, amíg azt hiszik, hogy gyenge vagyok és tompa.”

Óvatosan körülnézett. A mosdó kis kamra volt, ajtó nélkül. Ahhoz, hogy kijuthasson, le kellene tepernie az éjszakás nővért, és elvennie a kulcsot. De ehhez még túl gyenge volt.

– Mi ez, börtön? – kérdezte az ápolónőt, aki abbahagyta az olvasást, és minden mozdulatát követte a szemével.

– Nem. Bolondokháza.

– Én nem vagyok bolond.

A nő nevetett.

– Itt mindenki ezt mondja.

– Jól van, akkor bolond vagyok. De mi az, hogy bolond?

A nő erre azt mondta, hogy nem járkálhat túl sokat, és rászólt, hogy feküdjön vissza az ágyába.

– Mi az, hogy bolond? – makacskodott Veronika.

– Kérdezze meg holnap azt orvostól. És most menjen aludni, különben – akaratom ellenére – kénytelen leszek beadni egy nyugtatót.

Veronika engedelmeskedett. Visszafelé menet az egyik ágy felől suttogást hallott:

– Nem tudod, mi az, hogy bolond?

Egy pillanatig azt gondolta, hogy nem válaszol: nem volt kedve barátkozni, társaságot találni, vagy szövetségeseket gyűjteni valami nagy tömeglázadáshoz. Egyetlen vágya volt: meghalni. Ha pedig lehetetlen innen megszökni, akkor itt öli meg magát, amilyen gyorsan csak lehet.

De a nő megismételte a kérdést, amit az imént ő tett fel a nővérnek.

– Nem tudod, mi az, hogy bolond?

– Ki vagy?

– Zedka a nevem. Menj vissza az ágyadhoz. Aztán, ha a nővér azt hiszi, hogy lefeküdtél, lapulj a földre, és kússz ide.

Veronika visszament a helyére, és megvárta, amíg az ápolónő újra belemerül az olvasásba. Mit is jelent az, hogy bolond? Fogalma sem volt róla, mert az emberek összevissza használták ezt a szót. Például bizonyos sportolókról azt mondták, hogy őrült, mert meg akar dönteni egy rekordot. És a művészek is őrültek, mert állandó bizonytalanságban élnek, soha nem tudják, mit hoz a holnap, és egyáltalán nem olyanok, mint a „normális” emberek. Másrészt Veronika rengeteg embert látott, akik télen hiányos öltözetben Ljubljana utcáin sétáltak, a világ végéről prédikáltak, vagy ócska rongyokkal és papírzacskókkal telepakolt bevásárlókocsit toltak a szupermarketben.

Nem bírt elaludni. Az orvos szerint csaknem egy hétig aludt: ez túl sok egy olyan embernek, aki megszokta, hogy életéből hiányoznak a nagy érzelmek, a pihenésnek pedig szigorú keretei vannak. Mi az, hogy bolond? Talán jobb lenne, ha maguktól az érintettektől kérdezné meg.

Veronika a földre lapult, kihúzta a tűt a karjából, és odakúszott Zedkához. Elkezdett forogni a gyomra, de megpróbált nem odafigyelni. Nem tudta, hogy meggyengült szíve vagy az erőlködés miatt van hányingere.

– Nem tudom, mi az, hogy bolond – suttogta Veronika… – De én nem vagyok az. Én csak egy sikertelen öngyilkos vagyok.

– Bolond az, aki a saját világában él. Mint a skizofrének, a pszichopaták vagy a mániákusok. Vagyis, akik különböznek a többiektől.

– Mint te?

– Másrészt – folytatta Zedka, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést – bizonyára hallottál Einsteinről, aki azt állította, hogy nincsen se tér, se idő, kizárólag a kettő egysége létezik. Vagy Kolumbuszról, aki ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy a tenger végén nem feneketlen szakadék van, hanem egy másik kontinens. Vagy Edmund Hillaryről, aki bebizonyította, hogy az ember képes megmászni a Mount Everestet. Vagy a Beatlesről, akik teljesen újfajta zenét játszottak, és úgy öltözködtek, mintha nem is a saját korukban éltek volna. Ők mindannyian – és rajtuk kívül még emberek ezrei – szintén a saját világukban éltek.

„De hiszen ez az őrült értelmes dolgokat beszél” – gondolta Veronika, és eszébe jutottak azok a történetek, amelyeket az anyja mesélt neki szentekről, akik azt bizonygatták, hogy beszéltek Jézussal vagy Szűz Máriával. Ők is egy külön világban éltek?

– Egyszer láttam egy nőt, aki üveges tekintettel, mélyen kivágott vörös ruhában sétálgatott Ljubljana utcáin –, amikor a hőmérő mínusz öt fokot mutatott. Azt hittem, részeg, és odamentem, hogy segítsek neki, de nem fogadta el a kabátomat.

– Az ő világában talán éppen nyár volt, s talán forró volt a teste a vágytól valaki iránt, aki rá várt. S ha ez az ember csak az ő képzeletében létezik, akkor is joga van hozzá, hogy úgy éljen és úgy haljon meg, ahogy akar – nem gondolod?

Veronika nem tudta, mit mondjon, de ennek az őrült nőnek értelem van a szavaiban. Ki tudja, talán ő az a nő, akit Ljubljana utcáin látott félmeztelenül sétálni.

– Elmesélek egy történetet – mondta Zedka. – Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek. Aki ivott a vízből, az megőrült. Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült, a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló. A király aggódott népéért, és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és a felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandóak betartani őket. Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek, hogy a király megőrült, és ezért ír ilyen sületlenségeket. Sőt, összegyűltek a palota előtt, és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le. A király elkeseredett, és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította, és azt mondta: „Most pedig odamegyünk a kúthoz, és mi is iszunk belőle. Akkor olyanok leszünk, mint ők.” És így is lett: a király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban zagyvaságokat kezdtek beszélni. Az alattvalóik pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyuk van – miért ne kormányozhatná továbbra is az országot? Az országba visszaköltözött a nyugalom, bár lakói egész másként viselkedtek, mint a szomszédaik. A király pedig békében uralkodott élete végéig.

Veronika nevetett.

– Nem tűnsz bolondnak – mondta.

– Pedig az vagyok, bár meggyógyultam, hiszen nagyon egyszerű a betegségem: elég, ha visszajuttatnak a szervezetembe egy bizonyos kémiai vegyületet. De nagyon remélem, hogy ez a vegyület csak a krónikus depressziómat szünteti meg, mert én bolond akarok maradni, és úgy akarom élni az életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják. Tudod, mi van odakint, a Villete falain kívül?

– Emberek, akik ugyanabból a kútból ittak.

– Pontosan – mondta Zedka. – Azt hiszik, hogy normálisak, csak azért, mert mind egyformák. Majd úgy teszek, mintha én is ittam volna abból a vízből.

– Hát én ittam, és éppen ez a baj. Soha nem voltam depressziós, nem értek túlságosan nagy örömök, sem pedig hosszan tartó szomorúság. Ugyanolyan problémáim vannak, mint a többi embernek.

Zedka hallgatott egy darabig.

– Meg fogsz halni, mondták.

Veronika egy pillanatig habozott: megbízhat egy idegenben? De kénytelen volt kockáztatni.

– De csak öt vagy hat nap múlva. És azon gondolkodom, nincs-e valami módja, hogy előbb meghaljak. Ha te, vagy valaki más, szerezne nekem gyógyszert, biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem bírná a szívem. Próbáld megérteni, mekkora szenvedést jelent nekem csak azért itt maradni, hogy várjam a halált, és segíts.

Mielőtt Zedka válaszolhatott volna, megjelent az ápolónő, injekcióstűvel a kezében.

– Egyedül is be tudom adni – mondta. – De, ha gondolja, szólok az őröknek, hogy segítsenek. Csak magától függ.

– Ne pazarold fölöslegesen az energiádat – mondta Zedka Veronikának. – Takarékoskodnod kell az erőddel, ha véghez akarod vinni, amit mondtál.

Veronika fölkelt, visszament az ágyához, és hagyta, hogy az ápolónő teljesítse a kötelességét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.