Ahogy kinyitotta az ajtót, szokatlan látvány tárult föl előtte: az asztalok és a székek a falhoz tolva, középen nagy, üres tér, és ott ülnek a földön a Testvériség tagjai. Egy öltönyös, nyakkendős férfi előadást tart nekik.

– ... meghívták tehát a nagy szufi mestert, hogy tartson nekik előadást – mondta.

Amikor kinyílt az ajtó, mindenki odanézett. Az öltönyös férfi is odafordult Veronikához, és azt mondta:

– Üljön le.

Leült a földre, az ősz hajú nő, Mari mellé, aki olyan ellenségesnek tűnt, amikor először találkoztak. Legnagyobb meglepetésére azonban most rámosolygott.

Az öltönyös férfi pedig folytatta:

– Nasrudin délután két órára hirdette meg az előadást. Óriási volt az érdeklődés: az összes jegy elkelt, több mint hatszáz ember állt kint, hogy egy hatalmas kivetítőn nézze az előadást. Pontban kettőkor megjelent Nasrudin egyik segédje, és közölte a jelenlevőkkel, hogy sajnálatos körülmények folytán az előadás később kezdődik. Néhányan méltatlankodva fölálltak, visszaváltották a jegyüket, és hazamentek. De még így is rengetegen maradtak bent is, kint is. Négy órától kezdve, amikor még mindig nem érkezett meg a szufi mester, az emberek elkezdtek kifelé szállingózni, sorban hagyták el a termet, visszakérték a pénzüket, és hazamentek: elvégre lejárt a munkaidő, ideje hazamenni. Este hat órakor az 1700 emberből már csak százan várakoztak. Ekkor lépett be Nasrudin. Teljesen részeg volt, és elkezdett udvarolni egy csinos lánynak, aki az első sorban ült. Az emberek először meglepődtek, aztán fölháborodtak: négy óráig várakoztatja őket, aztán még van képe így viselkedni? Méltatlankodó megjegyzések hallatszottak, de a szufi mester nem zavartatta magát: folytatta az udvarlást, hangosan ordibálta, milyen szexi az a lány, és elhívta magával Franciaországba.

„Miféle mester” – gondolta Veronika. „Még jó, hogy sosem hittem az ilyesmiben.”

– Miután káromkodott egy sort, és szidta a méltatlankodókat, megpróbált fölállni, de elvágódott a padlón. A felháborodott közönség elindult hazafelé, mondván, hogy szélhámosság az egész, és jelenteni fogják a sajtónak, micsoda ocsmány színjátékban volt részük. Mindössze kilencen maradtak a teremben. És abban a pillanatban, ahogy az utolsó méltatlankodó is elhagyta a termet, Nasrudin fölkelt. Színjózan volt, messziről ragyogott a szeme, a méltóság és a bölcsesség aurája fénylett körülötte. „Azért maradtatok itt, mert nektek kell meghallgatnotok a tanításomat” – mondta. „Kiálltátok a két legnehezebb próbát a lélek útján: a türelem próbáját, mert kivártátok a megfelelő pillanatot, és a bátorság próbáját, mert nem tántorított el, amit láttatok. Hallgassátok hát a tanításomat.” És Nasrudin megtanított nekik néhány szufi technikát.

A férfi némi szünetet tartott, aztán elővett a táskájából egy különös fuvolát.

– Most pedig pihenjünk egy kicsit, mielőtt elkezdenénk a meditációt.

A csoport tagjai fölálltak. Veronika nem tudta, mit csináljon.

– Te is állj fel – mondta Mari, és a kezét nyújtotta. – Van öt perc szünetünk.

– Én inkább elmegyek, nem akarok zavarni.

Mari behúzódott vele az egyik sarokba.

– Hát te tényleg semmit nem tanultál, még a halál közelségében sem? Hagyd ezt abba, ne gondold mindig azt, hogy zavarsz, ne érezd örökké feszélyezve magad! Ha valakinek nem tetszik, majd szól. Ha meg nem mer szólni, az az ő baja!

– Aznap, amikor odamentem hozzátok, olyat tettem, amit azelőtt soha nem mertem volna.

– Aztán meg hagytad, hogy az őrültek hülyét csináljanak belőled. Miért nem folytattad? Mi vesztenivalód van?

– A méltóságom. Nem szeretem ráerőltetni magam másokra.

– Mi a méltóság? Hogy az egész világ azt gondolja rólad, hogy illedelmes, jó kislány vagy, akinek csordultig telve a szíve felebaráti szeretettel? Figyeld az állatokat, nézz több természetfilmet, és figyeld meg, hogy harcolnak a területükért. Mindannyian örömmel fogadtuk azt a pofont.

Csakhogy Veronikának már nem volt ideje harcolni semmiféle területért, ezért inkább témát váltott. Megkérdezte, ki ez a férfi.

– Na, ez már jobban tetszik – nevetett Mari. – Kérdezel, és nem félsz, hogy tapintatlannak gondolnak. Ez a férfi egy szufi mester.

– Mit jelent az, hogy szufi.

– Gyapjú.

Veronika nem értette. Gyapjú?

– A szufizmus a dervisek spirituális hagyományára épülő filozófia. A mesterek nem próbálnak mindenáron bölcsnek látszani, a tanítványok pedig táncolnak, és addig forognak, amíg transzba esnek.

– Mire jó ez?

– Nem tudom pontosan. Mindenesetre a csoportunk elhatározta, hogy mindent kipróbál, ami tilos. Én olyan rendszerben nőttem föl, amelyben folyton azt hajtogatták, hogy csak az keresi a misztikumot, aki menekül a valóságos problémák elől. Most azt mondd meg nekem, hogy szerinted az élet megértése nem valóságos probléma?

De igen. Valóságos probléma. Mellesleg már egyáltalán nem tudta, mit jelent ez a szó: valóság.

Az öltönyös férfi – aki tehát Mari szerint szufi mester – felszólította őket, hogy üljenek körbe. Az egyik asztali vázából kivette az összes virágot – egy szál vörös rózsa kivételével –, és a vázát a kör közepére helyezte.

– Nézd, mit tudunk – mondta Veronika Marinak. – Valamelyik őrült úgy döntött, hogy igenis lehet télen is virágot nevelni, és ma már Európa-szerte egész évben nyílik a rózsa. Szerinted egy szufi mester – az összes tudományával – képes ilyesmire?

Mari értette, mire céloz.

– Hagyd a kritikát a végére.

– Igyekszem. Úgysincs másom, csak a jelenem, és a jelek szerint az is igen rövid.

– Mindenkinek csak a jelene van, és az mindig igen rövid. Bár sokan azt hiszik, hogy múltjuk is van, amelyben felhalmoztak néhány dolgot, és jövőjük, amelyben majd még többet felhalmozhatnak. De ha már a jelen pillanatról beszélünk: szoktál maszturbálni?

Bár Veronika még mindig a nyugtató hatása alatt állt, eszébe jutott az első mondat, amit a Villetében hallott.

– Amikor behoztak a Villetébe, és még lélegeztetőgépen voltam, tisztán hallottam, hogy valaki azt kérdezi tőlem, akarom-e, hogy kielégítsen. Mit jelentsen ez? Itt mindenkinek megállás nélkül ezen jár az esze?

– Nemcsak itt. Csak mi nyíltan vállalhatjuk.

– Te voltál az, aki megkérdezte?

– Nem. De azt hiszem, meg kéne tanulnod, meddig tudsz elmenni az élvezetben. Hogy legközelebb, egy kis türelemmel, a partneredet is elvezethesd, ahelyett hogy hagynád, hogy ő irányítson. Még ha csak két napod van is hátra, akkor sem szabad úgy elmenned innen, hogy nem tudod meg, meddig juthattál volna.

– Csak azzal a skizofrénnel vagyok hajlandó, aki most is azt várja, hogy visszamenjek hozzá zongorázni.

– Tény, hogy szép fiú.

Az öltönyös férfi csöndet kért, úgyhogy félbeszakadt a beszélgetésük. Mindenkit felszólított, hogy koncentráljon a rózsára, és ürítse ki az elméjét.

– A gondolatok vissza-visszatérnek, de próbáljátok meg elhessegetni őket. Két út áll előttetek: vagy ti uralkodtok az elmétek fölött, vagy az elmétek uralkodik fölöttetek. Ezt a második lehetőséget – a félelem, a neurózisok, a bizonytalanság hatalmát – már jól ismeritek: hiszen az ember hajlamos az önpusztításra. De ne tévesszétek össze az őrültséget az önuralom elvesztésével. Jusson eszetekbe, hogy éppen a szufi hagyomány legnagyobb mesterét, Nasrudint nevezi mindenki őrültnek. És pontosan ezért – mert az egész város elmebetegnek tartja – Nasrudin mindig kimondhatja, amit gondol, és mindig megteheti, amit akar. Ugyanez volt a helyzet a középkorban az udvari bolondokkal: veszélyhelyzetben mindig ők figyelmeztették a királyt, mert a tanácsadói féltek, hogy elveszítik az állásukat. Ti is legyetek ilyenek: maradjatok őrültek, de viselkedjetek úgy, mintha normális emberek lennétek. Ne féljetek mások lenni, de tanuljátok meg, hogyan kell feltűnés nélkül csinálni. Most pedig koncentráljatok erre a virágra, és engedjétek, hogy megnyilvánuljon az igazi Énetek.

– Mi az az igazi Én? – szólt közbe Veronika. Lehet, hogy a többiek mind tudják, de nem érdekli: egyszer s mindenkorra ki kell vernie a fejéből ezt a rögeszmét, hogy zavarja őket.

A férfit meghökkentette, hogy félbe merték szakítani, de válaszolt:

– Az, ami valóban te vagy, nem pedig az, amit csináltak belőled.

Veronika úgy döntött, hogy részt vesz a gyakorlatban, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy megtalálja igazi énjét.

Ezekben a napokban, itt, a Villetében, olyan dolgokat élt át, mint azelőtt soha: gyűlöletet, szeretetet, életkedvet, félelmet, kíváncsiságot. Lehet, hogy Marinak van igaza? Valóban ismeri az orgazmust? Vagy mindig csak addig jutott, ameddig a férfiak akarták?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.