Az öltönyös férfi elkezdett fuvolázni. A zene lassan megnyugtatta a lelkét, és végre sikerült a rózsára összpontosítania. Lehet, hogy csak a nyugtató miatt, de tény, hogy amióta kijött Igor doktor rendelőjéből, nagyon jól érezte magát.

Tudta, hogy hamarosan meghal, de miért kellene félnie? A félelem nem sokat segítene, nem akadályozná meg a végzetes szívroham bekövetkezését. Jobb lesz, ha inkább kihasznál minden napot, minden órát, ami még hátravan az életéből, és minél több olyan dolgot próbál ki, amit azelőtt nem mert.

A zene nagyon kellemes volt, és az ebédlő félhomálya már-már vallásos hangulatot teremtett. Vallás. Miért nem nézett magába soha, hogy megvizsgálja, mi maradt a hitéből?

A zene elvezette egy másik világba: kiürítette az elméjét, és nem gondolt semmire, csak VOLT. Átadta magát a szemlélődésnek, csak nézte a rózsát, és meglátta önmagát, amilyen valójában, és szerette ezt a Veronikát, és megbánta, hogy ilyen elhamarkodottan cselekedett.

Amikor véget ért a meditáció, és elment a szufi mester, Mari még egy kicsit ott maradt az ebédlőben, hogy beszélgessen a Testvériség tagjaival. A lány viszont kijelentette, hogy fáradt, és rögtön otthagyta őket – a nyugtató, amit reggel kapott, olyan erős volt, hogy még egy bikát is ledöntött volna a lábáról. Csoda, hogy eddig talpon maradt.

„A fiatalok már csak ilyenek. Maguk szabják a határokat, és meg sem kérdezik, hogy a testük bírja-e. De a testük mindig bírja.”

Mari előző éjjel nehezen aludt el, így aztán aznap későn ébredt.

Amikor fölkelt, úgy döntött, hogy sétál egyet a városban. Igor doktor ugyanis kötelezővé tette a Testvériség tagjainak, hogy mindennap kimozduljanak a Villetéből. Moziba ment, és elaludt a székben egy iszonyatosan unalmas filmen, amely a házasság gyötrelmeiről szólt. Nincs más témájuk? Mindig ugyanaz a história: férj szeretővel, férj feleséggel és beteg gyerekkel, férj feleséggel, szeretővel és beteg gyerekkel. Pedig fontosabb dolgok is vannak a világon, amelyekről mesélni lehetne.

A beszélgetés az ebédlőben nem tartott sokáig: a meditáció elálmosította a társaságot, és úgy döntöttek, hogy visszamennek a kórtermekbe – Mari kivételével, aki sétálni indult a kertbe. Útközben benézett a társalgóba, és látta, hogy a lány még ott van: Eduardnak, a skizofrénnek játszik, aki talán egész idő alatt ott várta a zongora mellett. Az őrültek, éppúgy, mint a gyerekek, nem tágítanak, amíg nem teljesül a kívánságuk.

Fagyos volt a levegő. Mari visszament, magára kapott valamit, aztán újra kiment a kertbe. Ott kint, amikor már elég messze volt, és nem láthatta senki, rágyújtott. Nyugodtan, bűntudat nélkül cigarettázott, és a lányra gondolt, a zongorára, meg a Villete falain kívüli életre – ami olyan elviselhetetlenül nehéz mindannyiunknak.

Mari szerint ez a nehézség nem a káosznak, a fejetlenségnek vagy az anarchiának köszönhető – hanem a túl szigorú rendnek. A társadalmak életében egyre több a szabály, és az olyan törvény, amely ellentmond a szabályoknak, aztán még több szabály következik, amely pedig a törvényeknek mond ellent, és így tovább. Ez megrémiszti az embereket, akik már egy lépést sem mernek tenni, ha nem felel meg a szabályoknak, amelyek mindannyiunk életét meghatározzák.

Mari már csak tudja: negyven évig ügyvédként dolgozott, amíg be nem került a Villetébe. Már a pályafutása legelején szembesülnie kellett azzal a felismeréssel, hogy az Igazság nem több mint hiú ábránd, és lassan ráeszmélt, hogy a törvények nem arra valók, hogy megoldják a problémákat, hanem arra, hogy a végtelenségig nyújtsanak egy-egy vitát.

Kár, hogy Allah, Jehova, Isten – mindegy, milyen nevet adunk neki – nem a jelen világban él. Mert ha így volna, még javában a Paradicsomban élnénk – Ő pedig kérvényeket, fellebbezéseket, beadványokat és jogsegélykérelmeket olvasgatna, és törvényrendeleteket fogalmazna. Ezenkívül számtalan bírósági tárgyaláson kellene magyarázkodnia, hogy miért űzte ki Ádámot és Évát a Paradicsomból. Csak azért, mert megszegtek egy igencsak önkényes törvényt, amelynek semmi jogi alapja nem volt, azaz mert ettek a Tudás Fájáról?

Ha nem akarta, hogy ez megtörténjen, miért tette oda azt a fát az Édenkert kellős közepébe? Miért nem tette mondjuk a falakon kívülre? Ha Marit bízták volna meg a házaspár védésével, biztosan Istent vádolta volna, amiért azon túl, hogy rossz helyre tette a fát, még csak el sem kerítette, nem vette körül figyelmeztető táblákkal, a legalapvetőbb óvintézkedésekről is megfeledkezett, s ezáltal veszélyeztette az arra járókat.

Sőt. Felbujtással is vádolhatta, hiszen ő maga hívta fel Ádám és Éva figyelmét a tiltott gyümölcsre, és még a fa pontos helyét is elárulta. Ha nem mondott volna semmit, több nemzedék követte volna egymást békében a Földön, rá se hederítettek volna a nyomorult gyümölcsre – végtére is erdőben éltek, és ez a fa sem különbözött a többitől.

De Isten nem így cselekedett. Éppen ellenkezőleg: meghozta a törvényt, és rögtön rá is vett valakit, hogy szegje meg, csak hogy bevezethesse a Büntetés intézményét. Tisztában volt vele, hogy Ádám és Éva már nagyon unja a tökéletességet, és előbb-utóbb próbára teszik az Ő végtelen türelmét. És várt. Talán Ő – a Mindenható Atyaisten – is unta már, hogy minden tökéletesen működik. Ha Éva nem kóstolja meg az almát, évmilliókon keresztül nem történt volna semmi érdekes.

Az égvilágon semmi.

Miután az első emberpár megszegte a törvényt, Isten – a Mindenható Bíra – még egy üldözési jelenetet is szimulált. Mintha nem ismerné az összes lehetséges rejtekhelyet! Az angyalok pedig végignézték az egészet, és jól szórakoztak a viccen (az ő életük is meglehetősen unalmas lehetett, amióta Lucifer elhagyta a Mennyországot). Az Úr a keresésükre indult.

Mari elképzelte, milyen izgalmas horrorfilmet lehetne csinálni ebből a jelenetből: Isten közeledő léptei, a pár rémült tekintete, a hatalmas lábak, amelyek hirtelen megállnak a rejtekliely előtt.

„Hol vagy?” – kérdezte Isten.

„Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok” – válaszolta Ádám, és nem is sejtette, hogy ezzel a kijelentésével vádlottá lett, aki beismerő vallomást tett.

Ennyi. Egy olcsó trükkel – hogy úgy tett, mintha nem tudná, hol van Ádám, sem pedig azt, hogy miért bujkál – sikerült elérnie, amit akart. De hogy egy csöppnyi kétség se maradjon az angyalokban, akik végig figyelemmel kísérték a jelenetet, úgy döntött, hogy még tovább megy.

„Ki monda néked, hogy mezítelen vagy?” – kérdezte, és tudta, hogy erre egyetlen lehetséges válasz létezik: ettem a fáról, ami lehetővé teszi, hogy fölfogjam.

Ezzel a kérdésével Isten bebizonyította az angyaloknak, hogy igazságos, és a párt a rendelkezésére álló bizonyítékok alapján ítéli el. És innentől kezdve nem számít, hogy a nő volt a hibás, vagy hogy bocsánatot kértek. Isten ugyanis példát akart állítani többi – égi és földi – teremtménye elé, hogy soha többé ne merészeljenek az Ő akarata ellen cselekedni.

Kiűzte az emberpárt a Paradicsomból, s még az utódaik is az ő bűneiket nyögték (mellesleg ez ma is így van a bűnözők gyerekeivel), és ezzel megteremtette a jogrendszert: törvény (mindegy, hogy logikus vagy abszurd), törvényszegés, tárgyalás (melynek során az erősebb győz) és végül a büntetés.

Minthogy az egész emberiség elítéltetett, és nincs mód a fellebbezésre, az emberi faj kénytelen volt különböző védekezési technikákat kifejleszteni, arra az esetre, ha Isten újból meg akarná mutatni a hatalmát. De az évezredek során annyi jogi fegyvert fejlesztett ki, hogy végül átesett a ló túlsó oldalára: az Igazságszolgáltatás ma nem más, mint a jogtudomány, a záradékok és az értelmezhetetlen szövegek bonyolult szövevénye, amelyen már senki nem igazodik ki.

Olyannyira nem, hogy amikor Isten meggondolta magát, és elküldte hozzánk Egyszülött Fiát, hogy megváltsa a világot, pontosan annak az Igazságszolgáltatásnak lett az áldozata, amelyet ő maga teremtett.

A törvények bonyolult szövevénye olyan zűrzavart eredményezett, hogy a Fiú a kereszten végezte. Nem volt egyszerű per: Anás átadta Kajafás-nak, aztán a papok továbbadták Pilátusnak, aki kijelentette, hogy a Codex Romanum nem tartalmaz ide vonatkozó törvényt. Átadta hát az ügyet Heródesnek, aki viszont a maga részéről kijelentette, hogy a zsidó törvénykönyv nem engedi a halálbüntetést. Heródestől visszakerült tehát Pilátushoz, akinek még volt egy próbálkozása, vagyis egyezséget ajánlott a népnek: megostoroztatta Krisztust, és megmutatta a sebeit – de hiába.

Ahogy a mai ügyészek szokták, Pilátus is úgy döntött, hogy az elítélt szakállára népszerűsíti magát. Tisztában volt vele, hogy az Igazságszolgáltatás nem más, mint egy hatalmas színjáték, és mindenki a nagyszabású befejezést várja, azaz a fogoly halálát. Ezért, hogy késleltesse a végkifejletet, még fölajánlotta, hogy Jézust Barabásra cseréli.

Végül pedig azt a cikkelyt alkalmazta, amely lehetővé tette a bíró döntésének kétértelműségét. Megmosta a kezét, ami annyit tesz: „igen is, meg nem is”. Ezzel a fortéllyal sikerült megóvnia a római jogrendszert attól a veszélytől, hogy megromlik a kapcsolata a helyi bírákkal, ugyanakkor a döntés felelősségét áthárította a népre. Ezzel kivonta magát az ítélkezés terhe alól, arra az esetre, ha később probléma támadna, és esetleg kiküldenének valakit a fővárosból, hogy személyesen vizsgálja ki az ügyet.

Igazság. Jog. Bár nélkülözhetetlen, és elvileg arra való, hogy megvédje az ártatlanokat, sajnos nem mindig úgy működik, ahogy szeretnénk.

Mari boldog volt, hogy most már nem vesz részt ebben a zűrzavarban. De tegnap óta – a zongorajáték hatására – nem olyan biztos benne, hogy valóban a Villete a legmegfelelőbb hely a számára.

„Ha egyszer mégis elhagyom ezt a helyet, az biztos, hogy a törvény világának a közelébe se megyek, nem vagyok hajlandó olyan őrültek közé menni, akik azt hiszik magukról, hogy normális és fontos emberek. Mert a jog egyedül arra jó, hogy mindent túlbonyolítson és megnehezítse az emberek életét. Inkább elmegyek varrónőnek vagy hímzőnőnek, vagy gyümölcsöt árulok a Városi Színház előtt. Részemről befejeztem a haszontalan őrültséget.”

A Villetében szabad volt dohányozni, de tilos volt a csikket a fűre dobni. Mari élvezettel szegte meg a szabályt. Hiszen éppen ez az itteni élet legnagyobb előnye: nyugodtan meg lehet szegni a szabályokat, anélkül hogy viselni kellene a súlyos következményeket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.