Odament a bejárathoz. Az őr (mindig volt ott egy őr – a szabály az szabály) kurta biccentéssel üdvözölte, és kinyitotta neki a kaput.

– Most nem akarok kimenni – mondta.

– Szépen zongoráznak – jegyezte meg az őr. – Majdnem minden éjjel ez megy.

– Már nem sokáig – mondta Mari, azzal otthagyta, hogy ne kelljen megmagyaráznia, miért.

Eszébe jutott a lány tekintete. Eszébe jutott, mit látott benne, amikor belépett az ebédlőbe: félelmet.

Félelmet. Lehetett volna bizonytalanság, szégyen, feszélyezettség – de miért pont félelem? Félelmet konkrét veszély – vadállatok, fegyveresek, földrengés – esetén szokás érezni, nem pedig egy ebédlőben összegyűlt békés társaság előtt.

„Az ember már csak ilyen” – gondolta. „Érzelmei nagy részét félelemmel helyettesíti.”

És Mari igazán jól tudta, miről beszél. Ugyanis éppen ezért került a Villetébe: pánikbetegség miatt.

Marinak egész gyűjteménye volt a betegségéről szóló újságcikkekből. Ma már nyíltan lehetett beszélni erről a problémáról, sőt, nemrég volt a német tévében egy műsor, amelyben az emberek elmesélték a tapasztalataikat. Ugyanebben a műsorban tettek közzé egy felmérést, amely szerint az emberiség jelentős része pánikbetegségben szenved, bár többségük próbálja eltitkolni a tüneteit, mert fél, hogy azt hiszik, megőrült.

De amikor az első rohama volt, akkor mindez még nem volt köztudott. „Maga volt a pokol. A feneketlen pokol” – gondolta, és megint rágyújtott.

Még mindig szólt a zongora: ez a lány képes fönnmaradni egész éjszaka.

Megjelenése a szanatóriumban sokakat megrendített. Köztük volt Mari is. Eleinte kerülte a lányt, mert félt, hogy visszajön az életkedve, márpedig jobb volna, ha most már nem akarna élni, hiszen nincs más választása: meg fog halni. Igor doktor hagyta, hogy kiszivárogjon a hír a betegek közé, és elinduljon a pusmogás: bár mindennap injekciót kap, szemmel láthatóan napról napra romlik az állapota, és nem lehet megmenteni.

A többiek is értették az üzenetet, és távolságtartóan viselkedtek a halálra ítélt lánnyal. De Veronika – ki tudja, miért – harcolni kezdett az életéért, pedig csak ketten közeledtek hozzá: Zedka, aki holnap hazamegy, és amúgy sem a szavak embere, és Eduard.

Mari beszélni akart Eduarddal, aki mindig hallgatott rá. Hát nem veszi észre ez a fiú, hogy visszahozta Veronikát ebbe a világba? És ennél rosszabbat nem is tehetett volna vele, hiszen semmi reménye nincs a gyógyulásra.

Nem tudta, hogy mondja meg neki. Az összes lehetőséget átgondolta, de mindegyik csak bűntudatot ébresztett volna a fiúban, és ezt semmiképpen nem akarta. Némi gondolkodás után Mari végül úgy döntött, hogy nem avatkozik bele, hadd menjen minden a maga útján. Végül is nem ítélkezhet mások fölött, és nem írhatja elő, hogyan kell viselkedni – főleg nem egy olyan helyen, ahol anarchia uralkodik.

De a lány jelenléte sokakra nagy hatással volt, sőt, sokakat arra kényszerített, hogy újragondolják az életüket. A Testvériség egyik gyűlésén valaki megpróbált magyarázatot találni a jelenségre: a Villetében általában vagy hirtelen haltak meg az emberek – és nem volt idejük gondolkodni – vagy hosszas betegeskedés után – amikor a halál már megváltás.

Ennek a lánynak viszont tragikus a sorsa, mert fiatal, és mert újra élni akar, holott mindenki tudja, hogy nincs esélye. Sokan azt kérdezték maguktól: „És ha velem történne ilyesmi? Nekem ugyan van esélyem, de vajon élek-e vele?”

Volt, aki nem is volt kíváncsi a válaszra, mert már régen föladta, és olyan világban élt, amelyben nem létezett sem élet, sem halál, sem tér, sem idő. Mások viszont komolyan elgondolkodtak, és Mari közéjük tartozott.

Veronika egy pillanatra abbahagyta a játékot, és kinézett az udvarra. Látta Marit, látta, hogy csak egy könnyű kabát van rajta a hideg éjszakában. Meg akar halni?

„Nem. Aki meg akart halni, az én voltam.”

Visszaült a zongorához. Élete utolsó napjaiban végre beteljesült az álma: szívvel-lélekkel játszhat, annyit, amennyit csak akar, és akkor, amikor csak akar. Nem baj, hogy a közönsége csak egy skizofrén fiú: úgy tűnik, érti a zenét. És semmi más nem számít.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.