Mari soha nem akart öngyilkos lenni. Ellenkezőleg: öt évvel ezelőtt, ugyanabban a moziban, ahol ma volt, látott egy filmet a salvadori nyomorról, ami olyan nagy hatással volt rá, hogy elgondolkodott, mennyire fontos neki az élet. Akkoriban kezdte fontolgatni, hogy – mivel már úgyis felnőttek a gyerekek, és meg tudnak állni a saját lábukon – otthagyja unalmas és kilátástalan ügyvédi állását, és élete hátralevő részét valamelyik humanitárius szervezetnek szenteli.

A polgárháborús híresztelések percről percre komolyodtak, de Mari nem hitt bennük: egyszerűen lehetetlen, hogy a XX. század végén az Európai Közösség hagyja, hogy a szomszédságában kitörjön a háború.

A világ másik végén azonban széles választék van tragédiákból. Ott van például Salvador, az éhező gyerekekkel, akik az utcára kerülnek, és prostitúcióra kényszerülnek.

– Micsoda borzalom – mondta a férjének, aki ott ült mellette.

A férfi bólogatott.

Mari már jó ideje halogatta a döntést, és úgy érezte, hogy itt az ideje beszélni a férjével. Mindenük megvolt, amit kívántak: ház, munka, gyerekek, kényelem, anyagi jólét, szórakozás, kultúra. Miért ne törődhetne mostantól másokkal is? Voltak kapcsolatai a Vöröskeresztnél, tudta, hogy mindig égető szükség van önkéntesekre a világ minden részén.

Elege volt már a bürokráciából, a perekből. Elege volt belőle, hogy képtelen segíteni az embereken, mert évekig nem létező problémákat próbált megoldani. Ha viszont a Vöröskeresztnél dolgozna, annak azonnal kézzelfogható eredménye lenne.

Elhatározta, hogy amint kilépnek a moziból, meghívja egy kávéra a férjét, és megbeszéli vele a dolgot.

Ekkor megjelent a vásznon egy salvadori egyenruhás férfi, aki különösebb beleélés nélkül mentegetőzött az igazságtalanság miatt – és Mari hirtelen rosszul lett.

Először megpróbálta bebeszélni magának, hogy semmiség az egész, biztosan csak a mozi fülledt levegője miatt van. Ha nem múlik el, kimegy a folyosóra levegőzni.

De a szíve egyre gyorsabban vert, és elöntötte a hideg verejték.

Nagyon megijedt, de próbált a filmre koncentrálni, hátha elvonja a figyelmét. Hiába: nem tudta követni a vásznon a történéseket. Csak peregtek a filmkockák és a feliratok, miközben Mari gondolatai egészen máshol jártak. Minden olyan távolinak tűnt, mintha olyan világba csöppent volna, ahol még sosem járt.

– Rosszul vagyok – mondta a férjének.

Először nem akart szólni, mert az azt jelenti, hogy beismeri, hogy valami nincs rendjén vele, de nem bírta tovább.

– Gyere, menjünk ki – válaszolta a férfi.

Megfogta a kezét, hogy fölsegítse a székből, és érezte, hogy jéghideg.

– Nem bírok kimenni. Kérlek, mondd meg: mi történik velem?

A férje megijedt. Mari arcáról folyt a víz, és a szemei szokatlanul csillogtak.

– Nyugodj meg. Megyek, és hívok egy orvost.

Mari teljesen kétségbeesett. A férje szavait értette, de minden más – a mozi, a sötétség, az egymás mellett ülő emberek, ahogy meredten bámulják a vásznat – olyan idegennek és félelmetesnek tűnt.

Biztos volt benne, hogy életben van, sőt, mintha meg is tudná érinteni maga körül az életet. És ilyet még soha nem érzett.

– Ne hagyj itt egyedül, az istenért. Fölállok, és veled megyek. Lassan menj.

Elnézést kértek a velük egy sorban ülőktől, és elindultak a terem sarka felé, a kijárathoz. Mari úgy érezte, hogy mindjárt kiugrik a szíve, és most már biztos volt benne, egészen biztos, hogy nem fog kijutni innen. Minden egyes mozdulata, minden gesztusa – ahogy rakta egymás után a lábait, ahogy elnézést kért, ahogy kapaszkodott a férje karjába, és ahogy beszívta és kifújta a levegőt – tudatosnak és megfontoltnak tűnt. És ebben volt valami rémisztő.

Soha életében nem félt ennyire.

„Egy moziban fogok meghalni.”

És egyszerre világossá vált számára, mi történik vele, mert néhány éve az egyik barátnője szintén egy moziban halt meg: agyvérzést kapott.

Az agyvérzés olyan, mint az időzített bomba. Valahol a véredényekben keletkezik egy kis értágulat (mint egy légbuborék a használt autógumiban), és az ember akár az egész életét leélheti úgy, hogy nem is tud róla. Senki nem tudhatja, nincs-e értágulata, amíg véletlenül ki nem derül. Mondjuk egy más okból végzett koponyaröntgen alkalmával, vagy pedig – rosszabb esetben – szétrobban az ér, és csak úgy ömlik a vér mindenfelé, és a beteg azonnal kómába esik, majd általában rövid időn belül meg is hal.

Ahogy ott ment a sötét folyosón, eszébe jutott elhunyt barátnője. Az egészben azonban az volt a legfurcsább, hogy – nyilván azért, mert a szétrobbant ér hatására agykárosodást szenvedett – úgy érezte, mintha egy idegen bolygón lenne, és minden olyan volt, mintha most látná először.

És a megmagyarázhatatlan, jeges félelem, a pánik, hogy esetleg örökre ott marad azon a másik bolygón. Vagyis hogy meghal.

„Nem szabad gondolkodnom. Úgy kell tennem, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és akkor valóban minden rendbe jön.”

Próbált természetesen viselkedni, és pár másodperc múlva csökkenni kezdett az idegenség érzése. Élete legborzalmasabb két percét élte át a szívdobogás megjelenésétől kezdve addig a pillanatig, amíg elérte az ajtót.

De amikor kiértek a kivilágított előtérbe, megint kezdődött. A színek túl rikítóak voltak, az utca zaja mintha mindent elárasztott volna, és minden olyan valószínűtlennek tűnt. Apró részletekre figyelt föl, amelyeket azelőtt soha nem vett észre. Megfigyelte, hogy csak egy keskeny sávban látunk élesen, azt látjuk jól, amit közvetlenül nézünk, míg a látótér többi része homályos marad.

Sőt, továbbment: tudatában volt, hogy minden, amit lát, csupán egy kocsonyás test, az úgynevezett „szem” által felfogott fényinger által kiváltott elektromos inger, amelynek hatására az agyban kép keletkezik.

Nem. Nem szabad erre gondolnia. Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni, és a végén még beleőrül.

Már elmúlt a félelme az agyvérzéstől, hiszen kijött a teremből, és még mindig életben van, míg a barátnőjének arra sem volt ideje, hogy fölálljon a székből.

– Hívom a mentőket – mondta a férje, mert látta, milyen sápadt, és milyen vértelen az ajka.

– Inkább hívj egy taxit – kérte Mari. Hallotta a saját hangját, és figyelte, ahogy rezegnek a hangszálai.

Ha bemegy a kórházba, azzal beismeri, hogy tényleg nagyon rosszul van. Ő viszont elhatározta, hogy az utolsó percig harcolni fog, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba.

Kimentek az utcára, és a metsző hideg mintha jót tett volna: Mari végre összeszedte magát, bár a pánik, a megmagyarázhatatlan rettegés nem múlt el. Amíg a férje kétségbeesetten próbált taxit fogni ezen a késői órán, addig ő leült a járdaszegélyre, és próbált nem odafigyelni a körülötte történő dolgokra, mert a vidám fiatalok, a mellette elhaladó autóbusz és a környező vidámparkból kiszűrődő zene olyan szürreálisnak tetszett, idegesítőnek és félelmetesnek.

Végre megjött a taxi.

– A kórházba – mondta a férje, miközben segített Marinak beszállni.

– Haza, az Isten szerelmére – könyörgött a nő. Nem akart újabb idegen helyet látni, ismerős dolgokra volt szüksége, amelyek mindig ugyanolyanok, és enyhítik a félelmét.

Ahogy a taxi közeledett a házukhoz, úgy csillapodott a szívdobogása, és a testhőmérséklete is visszaállt.

– Már jobban vagyok – mondta a férfinak. – Biztos ettem valamit.

Mire hazaértek, a világ újra olyan volt, amilyennek gyerekkora óta ismerte. Látta, hogy a férje egyenesen a telefonhoz megy, és megkérdezte, mit akar csinálni.

– Hívom az orvost.

– Nem kell. Nézz rám, látod, hogy jól vagyok.

Visszatért az arcába a vér, a szíve is normálisan vert, és már nyoma sem volt a páni félelemnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.