Aznap éjjel Mari nagyon mélyen aludt, és azzal a bizonyossággal ébredt, hogy valaki beletett valamit a kávéjába, amit a film előtt ivott. Ez azért több, mint ártatlan tréfa: este már rendőrt akart hívni, hogy elkísérje a kávézóba, és együtt kiderítsék, ki a felelős a történtekért.

Elment dolgozni, átnézett néhány lezáratlan ügyet, megpróbálta belevetni magát a munkába. A tegnapi élmény még mindig aggasztotta, és biztos akart lenni benne, hogy soha többet nem fog megismétlődni.

Egyik munkatársával megvitatta a Salvadorról szóló filmet, és – mintegy mellékesen – megemlítette, hogy unja már, hogy mindennap ugyanazt kell csinálnia.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy nyugdíjaztassam magam.

– De hát te vagy itt az egyik legjobb – mondta a munkatársa. – És az ügyvédi hivatás azon kevés foglalkozások egyike, ahol a kor előny. Miért nem veszel ki inkább egy hosszabb szabadságot? Biztos vagyok benne, hogy feltöltődve jönnél vissza.

– Szeretném, ha új fordulatot venne az életem. Kalandra vágyom, segíteni akarok a rászorulókon. Valami olyat szeretnék csinálni, amit azelőtt nem.

Itt megszakadt a beszélgetés.

Kiment a térre, de nem ott ebédelt, ahol szokott, hanem egy drágább étteremben, és a szokásosnál hamarabb tért vissza az irodába: elkezdett visszavonulni.

A többi munkatársa még nem jött vissza. Arra használta az alkalmat, hogy átnézze az asztalán heverő papírokat. Kihúzta a fiókot, hogy elővegye a tollát, amit mindig ugyanoda tett. De most nem találta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ez talán annak a jele, hogy nem normális.

Ez pedig elég volt ahhoz, hogy felgyorsuljon a szíve, és a tegnapi borzalom teljes egészében megismétlődött.

Mari halálra rémült.

Ahogy a nap besütött a redőnyön, mindennek más, élénkebb színe lett, és az az érzése támadt, hogy mindjárt meghal. Minden olyan abszurdnak tűnt: egyáltalán, mit keres ebben az irodában?

„Istenem, nem hiszek benned, de kérlek, segíts.”

Megint elöntötte a hideg verejték, és rájött, hogy nem tud uralkodni a félelmén. Ha most valaki belépne, láthatná a rémületet a szemében. És elveszne.

„Friss levegő.”

A friss levegő tegnap jót tett. De hogy jut ki az utcára? Megint olyan furcsán kezdett érzékelni minden apró mozzanatot: a légzésének a ritmusát (voltak pillanatok, amikor úgy érezte, hogy ha nem szívná be és fújná ki tudatosan a levegőt, a teste képtelen lenne magától megtenni), a feje mozgását (a képek oly módon váltották egymást, mintha egy kamera filmezne) és a szívverését, ami egyre hevesebb volt. Egész testéről ömlött a jéghideg, ragacsos verejték.

És a rettegés. A megmagyarázhatatlan, bénító félelem. Félt elhagyni a helyet: egy lépést sem mert tenni.

„El fog múlni.”

Tegnap is elmúlt. De hiszen a munkahelyén van: mit csináljon? Ránézett az órájára. Ez is olyan abszurd: két pálcika jár körbe-körbe, és megmagyarázhatatlan okokból tizenkét egységre osztja az időt, és nem mondjuk tízre.

De éppígy a többi mértékegység is abszurd és önkényes.

„Nem gondolkozhatok ilyen hülyeségeken. Meg fogok őrülni.”

Meg fog őrülni. Talán tényleg erről van szó: kezd megőrülni. Összeszedte minden erejét, fölkelt és kiment a mosdóba. Szerencsére még mindig üres volt az iroda. Egy perc alatt odaért, bár egy örökkévalóságnak érezte. Megmosta az arcát, és enyhült az idegenség érzete, de a félelem nem múlt el.

„El fog múlni” – mondogatta. „Tegnap is elmúlt.”

Eszébe jutott, hogy előző nap körülbelül harminc percig tartott az egész. Berontott az egyik fülkébe, leült a vécére, és a térdére hajtotta a fejét. De ebben a helyzetben csak még hangosabban hallotta a szívverését, így hát fölegyenesedett.

„El fog múlni.”

Ott ült a vécén, és úgy érezte, hogy már saját magát sem ismeri, hogy végleg elveszett.

Hallgatta a közeledő és távolodó lépteket, a vízcsap megnyitását és elzárását, a felszínes és haszontalan csevegést. Többször megpróbáltak benyitni hozzá, de mormogott valamit, és nem sürgették. Az öblítés hangja olyan ijesztő robajnak tűnt, hogy úgy érezte, képes lenne összedönteni az egész épületet, az embereket pedig a pokolra taszítani.

De – ahogy sejtette – a félelem lassacskán elmúlt, a szíve normálisan kezdett verni. Milyen szerencse, hogy a titkárnője még arra sem képes, hogy észrevegye, hogy nincs a helyén – különben már az egész iroda ott tolongana a mosdóban, és mindenki azt kérdezgetné, jól van-e.

Amikor teljesen összeszedte magát, kinyitotta az ajtót, alaposan megmosta az arcát, és visszament a szobájába.

– Lekopott a sminkje, asszonyom – mondta az egyik gyakornok. – Kölcsönadjam az enyémet?

Mari válaszra sem méltatta. Egyenesen a szobájába ment, fogta a táskáját, a személyes holmiját, és közölte a titkárnőjével, hogy hazamegy.

– De még rengeteg ügyfele van mára! – tiltakozott a titkárnő.

– Itt én parancsolok, nem maga. Maga csak tegye, amit mondok. Mondja le őket!

A titkárnő értetlenül nézett Marira, akivel csaknem három éve dolgozott együtt, de még soha nem volt vele ilyen goromba. Biztosan valami komoly dolog történt vele: felhívta valaki, hogy csalja a férje, és most rajta akarja kapni a lakásán, vagy ilyesmi.

„Tapasztalt ügyvédnő, tudja, mit csinál” – gondolta a lány. „Holnap biztosan bocsánatot kér.”

De nem volt holnap. Aznap éjjel Mari sokáig beszélgetett a férjével, és pontosan elmondott neki mindent a tüneteiről. Együtt arra a következtetésre jutottak, hogy a szívdobogás, a hideg verejték, az idegenségérzet, a tehetetlenség és az önuralom elvesztése egyetlen dologra vezethető vissza: a félelemre.

Férj és feleség együtt találgatta, mi történhetett. A férfi agydaganatra gyanakodott, de nem mondta ki.

Mari is arra gondolt, hogy valami szörnyűségnek a jelei, de ő sem mondta ki. Keresték a kimondható szavakat, hogy felnőtt és józan emberek módjára beszélgethessenek.

– Talán jobb volna, ha kivizsgáltatnád magad.

Mari egyetértett, de egy feltétellel: senki, még a gyerekeik sem tudhatják meg.

Másnap harminc nap fizetés nélküli szabadságot kért az ügyvédi irodában. A férje el akarta vinni Ausztriába, mert ott voltak a legjobb agysebészek, de Mari hallani sem akart róla, hogy elmenjenek otthonról: a rohamok egyre gyakoribbak lettek, és egyre hosszabb ideig tartottak.

Nagy nehezen, rengeteg nyugtató segítségével, el tudtak menni egy ljubljanai kórházba, és Mari alávetette magát egy sor vizsgálatnak. Semmi rendellenességet nem találtak – még értagulatot sem, ami az elkövetkező pár évre megnyugtatta Marit.

De a pánikrohamok nem múltak el.

Míg a férje bevásárolt és főzött, Mari mindennap kínos alapossággal kitakarított, hogy elterelje a gondolatait. Elkezdte olvasni az összes fellelhető pszichiátriai könyvet, de rögtön abba is hagyta, mert az összes betegség tüneteit felfedezni vélte magán.

Az volt a legborzalmasabb, hogy hiába szokta meg a rohamokat, mindig ugyanúgy érezte a félelmet, az elidegenedést és az önuralom elvesztését. Ráadásul a férje miatt is bűntudatot érzett, mert szegénynek helyette is dolgoznia kellett, hiszen saját munkája mellett a háziasszonyi teendőket is neki kellett ellátnia – a takarítás kivételével.

Ahogy teltek a napok, és a helyzet nem javult, Mari egyre ingerültebb lett. A legkisebb apróság is fölizgatta, nagyon hamar elvesztette a fejét, és kiabálni kezdett, végül pedig hisztérikus zokogásban tört ki.

Amikor letelt a harminc nap, meglátogatta a társa. Mindennap telefonált, de Mari nem vette fel a kagylót, és letagadtatta magát a férjével. Aznap délután viszont egyszerűen addig nyomta a csengőt, amíg ki nem nyitotta az ajtót.

Marinak nyugodt napja volt. Főzött egy teát, és az irodáról beszélgettek. A férfi megkérdezte, hogy mikor tér vissza dolgozni.

– Soha.

A férfinak eszébe jutott Salvadorról folytatott beszélgetésük.

– Te mindig kihoztad magadból a maximumot, és jogod van azt csinálni, amit akarsz – mondta, és nem volt harag a hangjában. – De úgy vélem, hogy ilyen esetekben a munka a legjobb gyógymód. Persze, te tudod. Utazgassál, ha ahhoz van kedved, járd be a világot, segíts a rászorulóknak, de tudnod kell, hogy az iroda ajtaja mindig nyitva áll előtted. Bármikor visszajöhetsz.

Ahogy ezt kimondta, Mariból kitört a zokogás – ahogy ez mostanában gyakran előfordult vele.

A társa megvárta, amíg megnyugszik. Tapasztalt ügyvéd volt: nem kérdezett semmit. Tudta, hogy hallgatással többet kihúzhat belőle, mintha kérdésekkel ostromolná.

És így is lett. Mari mindent elmondott, a moziban történtektől egészen a legújabb hisztérikus rohamokig.

– Őrült vagyok – mondta.

– Lehet – felelte, mint aki egyetért, de hangjában gyengédség volt. – Ebben az esetben két lehetőség közül választhatsz: vagy kezelteted magad, vagy beteg maradsz.

– Az én betegségemre nincs gyógymód. Szellemi képességeim teljes birtokában vagyok, és nagyon aggaszt ez az egész, mert már régóta tart. De a klasszikus elmebetegség tünetei – a realitásérzék elvesztése, közöny vagy agresszivitás – nem jelentkeznek rajtam. Csak a félelem.

– Minden őrült azt hiszi magáról, hogy normális.

Nevettek. Mari főzött még egy kis teát. Beszélgettek az időjárásról, a szlovén függetlenség kilátásairól, a Horvátország és Jugoszlávia közötti feszültségekről. Mari mostanában egész nap a tévét nézte, nagyon tájékozott volt.

Mielőtt elbúcsúztak, a társa még egyszer visszatért a témára.

– Most épült a városban egy új szanatórium – mondta. – Külföldi tőke, első osztályú ellátás, a legkorszerűbb kezelések.

– Mit kezelnek?

– Különböző elmezavarokat, mondjuk így. És a túlzott félelem is egyfajta elmezavar.

Mari megígérte, hogy gondolkodik rajta. De nem döntött. Eltelt még egy hónap – és a pánikrohamok nem enyhültek –, amikor megértette, hogy nemcsak az élete, de a házassága is tönkrement.

Megint bevett egy jó adag nyugtatót, hogy el merjen indulni otthonról – két hónap alatt ez volt a második alkalom, hogy kimerészkedett.

Fogott egy taxit, és elment az új szanatóriumba. Útközben a taxisofőr megkérdezte, hogy látogatóba megy-e.

– Azt mondják, hogy nagyon kellemes hely, de az őrültek nagyon agresszívak tudnak lenni, és az orvosok elektrosokkot is alkalmaznak.

– Látogatóba megyek – felelte Mari.

Elég volt egy órát beszélgetni, hogy véget érjen Mari két hónapos szenvedése. Az intézet igazgatója – egy magas, feketére festett hajú férfi, akit Igor doktornak hívtak – elmagyarázta, hogy csupán a pánikbetegségnek egy fajtájáról van szó. Ezt a betegséget nem olyan régóta ismeri az orvostudomány.

– Ez persze nem jelenti azt, hogy azelőtt nem létezett – magyarázta, és nagyon ügyelt arra, hogy érthető legyen. – Arról van szó, hogy a betegek nem szívesen beszélnek róla, megpróbálják eltitkolni a tüneteiket, mert attól tartanak, hogy őrültnek fogják gondolni őket. Holott csak arról van szó, hogy fölborul a szervezet kémiai egyensúlya – éppúgy, mint a depresszió esetében.

Igor doktor felírta a receptet.

– Már mehet is haza.

– Még nem akarok hazamenni – válaszolta Mari. – Bár maga mindent elmagyarázott, ennek ellenére nem merek kimenni az utcára.

A házasságomat pokollá változtattam, a férjemnek pihenésre van szüksége, nagyon kimerült szegény, hiszen két hónapig csak engem ápolt.

Igor doktor, mint mindig, beleegyezett, hogy Mari ott maradjon, bár tökéletesen tisztában volt vele, hogy nincs rá szükség – ám a részvényesek ragaszkodtak hozzá, hogy a kórházban minden ágy ki legyen használva.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.