Veronika úgy döntött, hogy most már lefekszik. De Eduard még mindig talpon volt, és nem tágított a zongora mellől.

– Fáradt vagyok, Eduard. Aludni akarok.

Szívesen játszott volna még neki, szerette volna fölidézni a sok elfeledett szonátát, rekviemet és adagiót, mert ez a fiú tolakodás nélkül tudta csodálni. De a teste nem bírta tovább.

Olyan szép férfi! Ha legalább egy pillanatra ki tudna lépni a saját világából, és úgy nézne rá, mint egy nőre, akkor élete utolsó éjszakái egyben élete legszebb éjszakái lehetnének. Mert Eduard volt az egyetlen, aki felismerte benne a művészt. Olyan kapcsolatba kerülhetne vele, amilyenről nem is álmodott: ami egy szonáta vagy egy menüett iránti tiszta rajongásból indul ki.

Számára Eduard volt az ideális férfi. Érzékeny, művelt, aki szakított ezzel az unalmas, érdektelen világgal, hogy helyette újat teremtsen magának, új színekkel, új emberekkel, új történetekkel. És ebben a világban most helyet kapott egy nő, egy zongora és a még mindig növekvőfélben lévő hold.

– Én most beléd tudnék szeretni, és mindenemet neked adnám – mondta. Tudta, hogy úgysem érti. – Te csak zenét kérsz tőlem, de én sokkal több vagyok, mint hittem, és úgy szeretném megosztani valakivel azt a sok mindent, amit csak most értettem meg.

Eduard elmosolyodott. Talán mégis érti? Veronika megijedt: egy lánynak nem illik ilyen nyíltan beszélni a szerelemről, és főleg nem egy olyan férfi előtt, akit még csak néhányszor látott. Aztán mégis folytatta – végül is mi vesztenivalója van?

– Te vagy az egyetlen férfi a világon, akibe beleszerethetek, Eduard. Egyszerűen azért, mert ha meghalok, te vagy az egyetlen, akinek nem fogok hiányozni. Nem tudom, milyen érzelmei lehetnek egy skizofrénnek, de az biztos, hogy senki nem hiányzik neki. Eleinte talán csodálkozol, hogy nincs több éjszakai zene. De minden éjjel fölkel a hold, és mindig akad majd valaki, akinek kedve támad eljátszani egy szonátát, végtére is szanatóriumban vagyunk, és itt mindenki „holdkóros”.

Nem tudta, milyen összefüggés van az őrültek és a hold között, de nagyon szorosnak kell lennie, ha ezzel a szóval jellemzik az elmebetegeket.

– És te sem fogsz nekem hiányozni, Eduard, mert én halott leszek, nagyon-nagyon messze innen. És mivel nem félek, hogy elveszítelek, ezért az sem érdekel, hogy mit gondolsz rólam. Tudd meg, hogy ma éjjel úgy játszottam neked, mint egy szerelmes nő. És nagyon jó volt. Ez volt életem legszebb pillanata.

Kinézett Marira. Eszébe jutott, mit mondott neki. Aztán ránézett a fiúra, aki ott állt előtte.

Veronika levette a pulóverét, és közelebb lépett Eduardhoz. Ha tényleg meg akarja tenni, akkor itt az alkalom, most vagy soha. Mari már biztosan nem sokáig bírja kint a hidegben, és mindjárt visszajön.

A fiú hátralépett. Az ő szemében más vágy tükröződött: mikor ül vissza a zongorához? Mikor játssza el a következő darabot? Hadd töltsék be a szívét az őrült zeneszerzők színei, szenvedései, fájdalmai és örömei, azoké a zeneszerzőké, akiknek a művei annyi nemzedéket túléltek.

– Az a nő, ott kint, azt mondta nekem: „Elégítsd ki magad. Fedezd fel a gyönyört.” Lehetséges, hogy tényleg nem ismerem az igazi gyönyört?

Megfogta a fiú kezét, és elindult vele a dívány felé, de Eduard finoman kibontakozott a karjaiból. Inkább ott akart maradni, ahol volt, a zongora mellett, és türelmesen várta, hogy a lány visszaüljön játszani.

Veronika kicsit zavarba jött, de rögtön eszébe jutott, hogy nincs vesztenivalója. Hiszen gyakorlatilag már halott, nincs mitől tartania. Miért adná meg magát a félelemnek és az előítéleteknek? Eleget szenvedett miattuk. Levette hát a blúzát, a nadrágját, a melltartóját, a bugyiját, és ott állt meztelenül a fiú előtt.

Eduard nevetett. Veronika nem tudta, min nevet, de látta. Gyengéden megfogta a kezét és lassan az öléhez húzta. A kéz ott maradt, de meg sem mozdult. Erre Veronika meggondolta magát, és eltolta a fiú kezét.

A testi érintkezésnél sokkal izgatóbb volt az a gondolat, hogy azt csinál, amit akar, nincsenek korlátok – hacsak nem az a nő, aki kint sétál, és bármelyik pillanatban betoppanhat, valószínűleg már mindenki más alszik.

Fölgyorsult a szívverése, már nem is fázott, pedig amikor levetkőzött, érezte, hogy hideg van. Ott álltak tehát egymással szemben: egy meztelen nő, és egy tetőtől talpig felöltözött férfi. Veronika lecsúsztatta a kezét a combja közé, és elkezdte simogatni magát. Csinálta már azelőtt is, egyedül vagy fiúkkal, de ilyen helyzetben még soha: a férfi a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a jelenet iránt.

És ez izgató volt, nagyon izgató. Veronika szétterpesztett lábbal állt, és simogatta az ölét, a combját, a mellét, a haját, olyan odaadással, mint még soha, és nem is azért, hogy kirángassa a fiút abból a távoli világból, hanem sokkal inkább azért, mert még soha nem próbálta így.

Elkezdett beszélni, értelmetlen szavakat és trágárságokat. Ha ezt hallanák a szülei, a barátai vagy a főnökei! Bizonyára még sohasem hallottak ilyen mocskos szavakat. És jött az első orgazmus. Az ajkába harapott, nehogy felordítson a gyönyörtől.

Eduard pedig nézte. Valahogy különösen csillogott a szeme: mintha felfogna valamit, ha csak a látványt is: a lány testéből fölszabaduló energiát, a forróságot, a verejtéket, a szagokat. De Veronika még nem elégült ki teljesen. Letérdelt, és újrakezdte az önkielégítést.

Belepusztulni a gyönyörbe, az élvezetbe, mindent kipróbálni, ami azelőtt tilos volt! Könyörgött a férfinak, hogy érintse meg, tegye rabszolgájává, uralkodjon fölötte, csináljon vele, amit akar. És szerette volna, ha Zedka is ott van, mert egy nő sokkal jobban tudja, mire van szüksége, hogyan kell bánni egy női testtel, hiszen minden titkát ismeri.

Ott térdelt egy férfi lábai előtt, és úgy érezte, hogy megérinti és birtokba veszi őt. Obszcén szavakkal mondta el, mit szeretne hogy csináljon vele. Közeledett a következő orgazmus, ezúttal erősebb, mint valaha. Úgy érezte, minden szétrobban körülötte. Eszébe jutott a reggeli szívroham, de ennek már semmi jelentősége: ha most meghal, a gyönyörtől fog szétrobbanni. Meg akarta érinteni Eduard péniszét, ami ott volt az arca előtt, de meggondolta magát: nem kockáztathatja meg, hogy esetleg tönkreteszi a pillanatot. Messzire jutott, nagyon messzire, pontosan, ahogy Mari mondta.

Képzeletben királynő volt és rabszolga, uralkodó és alattvaló. Fehérekkel, feketékkel, sárgákkal, homoszexuálisokkal és koldusokkal szeretkezett. Mindenkinek odaadta magát, és mindenki azt csinált vele, amit akart. Egy, kettő, három orgazmusa volt egymás után. Olyan dolgokat képzelt el, amiket azelőtt soha, és – a leghitványabbtól a legtisztábbig – mindenbe teljesen beleélte magát. Aztán nem tudta tovább türtőztetni magát, és hangosan ordítani kezdett, sikított a gyönyörtől, az egymást követő orgazmusok okozta fájdalomtól, a férfiaktól és a nőktől, akik a képzeletén keresztül léptek be és szálltak ki a testéből.

Lefeküdt a földre, és úgy maradt, verejtékben úszva. Végtelen nyugalom töltötte el a lelkét. Eddig önmagának sem vallotta be legtitkosabb vágyait, és maga sem tudta, hogy miért. De most már nem is akarta tudni. Végre megtette: átadta magát a gyönyörnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.