A lány kiment. A következő beteg Zedka volt, akit ma hazaengednek. Igor doktor arra kérte, hogy várjon még egy kicsit: néhány feljegyzést akart készíteni az iménti beszélgetésről.

Hosszú fejezetet kell szentelnie a szexnek a Vitriolról szóló tudományos munkájában. A különböző neurózisok és pszichózisok nagy része ugyanis az elfojtott vágyak következménye. Igor doktor szerint a szexuális fantáziák tulajdonképpen az agyban keletkező elektromos ingerek, amelyek, ha nem valósulhatnak meg, más területen adják le az energiájukat.

Orvosi tanulmányai alatt olvasott egy igen figyelemreméltó értekezést a speciális szexuális szokásokról: a szadizmusról, a mazochizmusról, a homoszexualitásról, a koprofágiáról, a voyeurizmusról, a trágár szavak használatának erős vágyáról – és még hosszasan sorolhatnánk a példákat. Eleinte azt hitte, hogy kizárólag olyan emberek gyakorolják, akik képtelenek az egészséges nemi életre.

Pszichiáteri pályafutása során azonban, a betegei elbeszélései alapján, megállapította, hogy mindenki tud mesélni valami meghökkentőt. A páciens kényelmesen elhelyezkedik a fotelban, a földre szegezi tekintetét, és hosszadalmasan ecsetelni kezdi a „betegségét” (mintha ő volna az orvos!), illetve „perverzióit” (mintha ő volna a pszichiáter, és ő döntené el, mi perverz, és mi nem!).

És ezek a normális emberek egytől egyig leírták azokat a fantáziákat, amelyek az említett könyvben szerepeltek. A könyv egyébként azt a nézetet védi, amely szerint mindenkinek joga van olyan orgazmushoz, amilyet szeretne, amennyiben nem sérti partnere jogait.

Munkája során mindenféle esettel találkozott. A legkülönfélébb emberek fordultak meg nála. Nők, akik apácaiskolába jártak, és arról álmodoztak, hogy valaki megalázza őket. Öltönyös-nyakkendős férfiak, magas rangú tisztviselők, akik egész vagyont költöttek román prostituáltakra, csak hogy megnyalhassák a lábukat. Fiúk, akik fiúkba voltak szerelmesek, és lányok, akik a gimnáziumi barátnőjükbe szerettek bele. Férjek, akik szívesen végignézték volna, hogy más férfiak teszik magukévá a feleségüket, és feleségek, akiket az izgatott fel, ha bizonyítékot találtak, hogy a férjük csalja őket, és ilyenkor rögtön magukhoz nyúltak. Tisztes családanyák, akik alig tudták megállni, hogy ne adják oda magukat az első férfinak, aki szembejön az utcán, és szülők, akik arról számoltak be, hogy titkos kalandjuk volt egy transzvesztitával, akinek sikerült valahogy átjutnia a szigorúan őrzött határon.

És az orgiák. Nagyon úgy tűnt, hogy életében legalább egyszer mindenki szívesen részt vett volna egy orgián.

Igor doktor egy pillanatra letette a tollat, és elgondolkodott: vajon ő is? Igen, ő is vágyik rá. Mert az orgia valami tökéletesen kaotikus, felszabadult és örömteli dolog lehet, ahol nincs birtoklási vágy, csak élvezet van és anarchia.

Lehetséges lenne, hogy ez az egyik fő oka annak, hogy annyi embert mérgez a Keserűség? Rengeteg besavanyodott házaspár ragaszkodik foggal-körömmel a fogadott hűséghez, holott már együttélésük harmadik-negyedik évében elmúlt a szenvedély – legalábbis ezt állítják azok a tanulmányok, amelyeket Igor doktor féltve őriz orvosi könyvtárában. Ekkortól kezdve a nő úgy érzi, hogy férje nem kívánja, nem figyel rá, a férfi pedig rabnak érzi magát a házasságban.

Ekkor kezdi meg romboló hatását a Vitriol, azaz a Keserűség.

Az emberek sokkal nyíltabban beszélnek a pszichiáter előtt, mint a pap előtt – talán mert az orvos nem fenyegeti őket azzal, hogy pokolra jutnak. Hosszú pszichiáteri pályafutása során Igor doktor gyakorlatilag az összes elképzelhető történetet végighallgatta, amelyet az emberek elmesélhetnek.

Elmesélik. És csak a legritkább esetben valósítják meg. Ennyi tapasztalattal a háta mögött még mindig nem értette, miért rettegnek ennyire a másságtól. Amikor rákérdezett, a legtöbb nő ezt válaszolta: „a férjem azt gondolná, hogy kurva vagyok”. A férfiak többsége pedig arra hivatkozott, hogy „a feleségem igazán megérdemli, hogy tiszteljem”.

Ennél a pontnál általában véget is ért a beszélgetés. Felesleges azt magyarázni, hogy minden embernek mások a szexuális szokásai, és hogy ez éppen olyan megkülönböztető jegy, mint az ujjlenyomat: senki nem hinné el. Senki nem mer gátlástalanul viselkedni az ágyban, mert mi van, ha a másik még mindig az előítéletek rabja?

„Nem váltom meg a világot” – gondolta csalódottan, és szólt a nővérnek, hogy behívhatja a következő beteget.

„De a dolgozatomban legalább kimondhatom, amit gondolok.”

Eduard látta kijönni Veronikát Igor doktor rendelőjéből, s látta, hogy a kórterem felé igyekszik. Szerette volna megosztani vele a titkait, és ugyanolyan szabadon és őszinte odaadással kitárni a szívét, ahogy a lány a testét tárta ki előző éjjel.

Ez volt az egyik legkeményebb próbatétel, amióta itt élt a Villetében.

De sikerült ellenállnia, bár kezdett feléledni benne a vágy, hogy visszatérjen a lány és a többiek világába, és ez kissé zavarta.

„Mindenki tudja, hogy a lány nem éri meg a hétvégét. Úgyhogy nem érdemes.”

Vagy talán éppen ezért lenne jó, ha megoszthatná vele a történetét? Három éve csak Marival beszél, de nem biztos benne, hogy ő tökéletesen megérti. Mint anya, biztosan a szüleinek ad igazat, akik mindig jót akartak neki, s nyilván ő is kamaszos föllángolásnak, buta álomnak tartja a Paradicsom vízióit.

A Paradicsom víziói. Pontosan ez taszította a pokolba: a végtelen családi veszekedésekbe és a bűntudatba, amely olyan erős volt, hogy megbénította, ezért kénytelen volt egy másik világba menekülni.

Ha nem lenne Mari, valószínűleg nem lenne képes kilépni az álomvilágból.

De Mari egy napon megjelent, törődött vele, ő pedig újra úgy érezhette, hogy valaki szereti. Egyedül ennek köszönhette, hogy még képes volt követni, mi történik körülötte.

És most pár napja egy fiatal lány leült a zongorához, és eljátszotta a Holdfény-szonátát. Nem tudta, hogy a zene tette-e, vagy a lány, vagy a hold, esetleg a Villetében eltöltött idő, de Eduard újból elkezdett a Paradicsom vízióira gondolni.

Egészen a női kórteremig követte, ahol egy ápoló állta el az útját.

– Ide nem léphet be, Eduard. Menjen vissza a kertbe, már reggel van. Ma szép napunk lesz.

Veronika hátranézett.

– Lefekszem egy kicsit – mondta gyengéden. – Ha fölébredek, majd beszélünk.

Maga sem értette, miért, de úgy érezte, hogy a fiú most már hozzá tartozik – legalábbis ahhoz, ami még maradt belőle. Biztosan tudta, hogy Eduard érti a zenéjét, csodálja a tehetségét. Ha szólni nem is tudott, a szeme mindent elárult.

Most például, ott, a kórterem ajtajában, olyan dolgokról beszélt, amiket Veronika nem akart meghallani.

Gyengédségről. Szerelemről.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.