„Ezek mellett az elmebetegek mellett én is megőrülök.” A skizofrének nem érezhetnek ilyesmit – legalábbis evilági lények iránt!

Hirtelen kedve támadt megcsókolni, de visszafogta magát: még meglátja az ápoló, elmondja Igor doktornak, és nem fogják megengedni, hogy – egy nő, aki egy skizofrénnel csókolózik – elhagyja a Villetét.

Eduard ránézett az ápolóra. Vonzalma sokkal erősebb, mint gondolta, de uralkodnia kell magán. Beszélni fog Marival, az egyetlen emberrel, akivel megosztja titkait. Biztosan azt fogja mondani, hogy amit érezni vél – a szerelem –, ebben az esetben veszélyes és értelmetlen. És szépen megkéri, hogy verje ki a fejéből ezt a butaságot, és viselkedjen normális skizofrén módjára (aztán kedvesen elmosolyodik, hiszen ennek a mondatnak nincs semmi értelme).

Csatlakozott a többi beteghez az ebédlőben, megette, amit eléraktak, és részt vett a kötelező kerti sétán. „Napozás” közben (aznap fagypont alatt volt a hőmérséklet) megpróbált közeledni, de úgy tűnt, hogy a Mari egyedül akar maradni. Nem kellett mondania semmit: Eduard elég jól ismerte a magányt, hogy magától megértse.

Egy új beteg jött szembe Eduarddal. Valószínűleg még senkit nem ismert.

– Az úr megbüntette az emberiséget – mondta. – Pestisjárvánnyal sújtotta őket. De én láttam, a saját szememmel láttam Őt, és engem választott, hogy megmentsem Szlovéniát.

Eduard otthagyta, de a férfi utánakiabált:

– Azt hiszed, őrült vagyok? Akkor olvasd el az Evangéliumot! Isten elküldte hozzánk Egyszülött Fiát, és másodszor is elküldi!

De Eduard már nem hallotta. A hegyeket nézte, és azt kérdezte magában, mi történhetett vele. Miért akar egyszerre elmenni innen, ahol végre megtalálta a nyugalmat? Hogy megint szégyent hozzon a szüleire, amikor már megoldódtak a családi problémák? Nyugtalan lett, föl-alá járkált, és várta, hogy Mari magához térjen, és beszélhessen vele. De Mari olyan távolinak tűnt, mint még soha.

Tudta, hogy lehet megszökni a Villetéből: bármilyen szigorúnak tűnt is az őrizet, rengeteg hiányossága volt. De nem is volt rá szükség, egyszerűen azért, mert aki egyszer bekerült, nem akart többé hazamenni. Volt ugyan egy fal, a nyugati oldalon, de bárki átmászhatott rajta különösebb nehézség nélkül, hiszen tele volt mély repedésekkel. Aki átmászik rajta, rögtön egy tágas mezőn találja magát, ahonnan már csak öt percre van a Horvátország felé vezető út. A háborúnak vége, a testvérek újra testvérek, a határt nem őrzik olyan szigorúan, mint régen: egy kis szerencsével hat óra alatt el lehet jutni Belgrádba.

Eduard többször is elment addig az útig, de végül mindig visszafordult, mert úgy érezte, még nem kapott jelet az indulásra. Most viszont egyszerre minden világossá vált: a jel egy zöld szemű, barna hajú lány képében érkezett – és egy férfi ijedt tekintetében, aki tudni véli, mit akar.

Eduard arra gondolt, hogy most azonnal odamegy a falhoz, kimászik, és örökre eltűnik Szlovéniából. De a lány aludt, és ő nem akart úgy elmenni, hogy el sem búcsúzik tőle.

Napozás után a Testvériség tagjai összegyűltek a társalgóban, és Eduard odament hozzájuk.

– Mit keres itt ez az őrült? – kérdezte a legidősebb férfi.

– Hagyd békén – mondta Mari. – Mi is őrültek vagyunk.

Nevettek, és az előző esti előadásról kezdtek beszélgetni. Arról folyt a vita, hogy vajon a szufi meditáció megváltoztathatja-e a világot. Elhangzott mindenféle gondolat, vélemény és ellenvélemény, kritika és rengeteg javaslat, hogy miként lehetne megjavítani a világot, amely évszázadok óta rosszul működik.

Eduard torkig volt az ilyesfajta vitákkal. Ezek az emberek bezárkóztak egy szanatóriumba, és innen akarják megváltani a világot – anélkül hogy bármit is kockáztatnának. Tudják, hogy odakint kinevetnék őket, még akkor is, ha egészen konkrét javaslatokkal állnának elő. Mindegyiküknek megvan a maga elképzelése, és csak a saját igazával van elfoglalva.

Éjszakákat és nappalokat, heteket, sőt éveket beszélgettek végig, mégsem vették észre, hogy az egyetlen igazság nem az ötletekben rejlik, hanem a megvalósításukban.

Mi a szufi meditáció? Mi Isten? Mi a megváltás – ha egyáltalán meg kell váltani a világot? Semmi. Ha itt – és odakint – mindenki csak a saját életével foglalkozna, és hagyná, hogy a többiek ugyanezt tegyék, akkor Isten benne lehetne minden pillanatban, minden mustármagban, minden felhőpamacsban, amely megjelenik, és a következő pillanatban szertefoszlik. Isten itt volt köztünk, de azt hittük, hogy tovább kell keresnünk, mert túlságosan egyszerűnek tűnne, ha az egész élet egy hatalmas vallási szertartás lenne.

Eszébe jutott az az egyszerű gyakorlat, amelyet a szufi mester tanított a társaságnak – hallotta, amikor Veronikát várta. Néztek egy rózsát. Kell-e ennél több?

De hiába. Ilyen mély meditáció után, azután, hogy olyan közel kerültek a Paradicsom vízióihoz, ezek az emberek még mindig vitatkoznak, érvelnek, kritizálnak, elméleteket gyártanak.

Mélyen Mari szemébe nézett. Ő elfordult, de Eduard egyszer s mindenkorra véget akart vetni ennek a helyzetnek: odament hozzá, és megragadta a karját.

– Hagyd abba, Eduard.

Mondhatta volna: „gyere velem”. De nem akart megszólalni ennyi ember előtt, mert meghökkentek volna kemény hangjától. így hát inkább letérdelt, és némán kérlelte.

A többiek nevettek.

– Úgy látszik, számára szent lettél, Mari – mondta valamelyikük. – Biztos a tegnapi meditációtól.

Az évekig tartó némaság Eduardot megtanította a szemével beszélni: minden energiáját bele tudta adni egy pillantásba.

Teljesen biztos volt benne, hogy Veronika megértette a gyöngédséget és a szeretetet, amit iránta érez, és azt is tudta, hogy Mari megérti elkeseredését.

Nagyon nagy szüksége volt rá.

A nő egy kicsit még ellenállt, de végül fölsegítette és megfogta a kezét.

– Menjünk sétálni – mondta. – Ideges vagy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.