Kimentek a kertbe. Amikor kellő távolságba értek, és biztos lehetett benne, hogy senki nem hallja őket, Eduard megszólalt:

– Évek óta itt vagyok a Villetében – mondta. – Hagytam, hogy a szüleim szégyenkezzenek miattam, félretettem az ambícióimat, de a Paradicsom víziói ismét visszatértek.

– Tudom – mondta Mari. – Már sokszor beszéltünk róla. És azt is tudom, mire akarsz kilyukadni: ideje elmenned innen, igaz?

Eduard az eget nézte. Talán ő is ugyanezt érzi?

– És azt is tudom, hogy a lány miatt van – folytatta Mari. – Sokan haltak meg itt, de mindig akkor, amikor éppen nem várták, és általában akkor, amikor már lemondtak az életről. Ez az első eset, hogy egy fiatal, szép, egészséges emberről van szó, aki még annyi mindent szeretne csinálni.

– Veronika az egyetlen, aki nem akar örökre itt maradni a Villetében. És ez mindannyiunkat elgondolkodtat: és mi? Mi mit keresünk itt?

Eduard bólintott.

– Tegnap éjjel én is azt kérdeztem magamtól: mit keresek ebben a szanatóriumban? És rájöttem, hogy sokkal izgalmasabb lenne kimenni a térre, vagy a hármas hídra, vagy venni egy almát és az időjárásról beszélgetni a színház előtti piacon. Persze szembesülnöm kellene néhány kellemetlenséggel, amiket már el is felejtettem: befizetendő számlákkal, akadékoskodó szomszédokkal, értetlen vagy gúnyos tekintetekkel, a gyermekeim szemrehányásaival, a magánnyal. De úgy gondolom, hogy ez mind-mind hozzátartozik az élethez, és jobban tesszük, ha elfogadjuk őket, mint ha nem veszünk róluk tudomást. Azt hiszem, ma hazamegyek a volt férjemhez, csak azért, hogy azt mondjam neki: „köszönöm”. Mi a véleményed?

– Semmi. Talán én is menjek haza a szüleimhez, és én is mondjam nekik ugyanezt?

– Talán. Tulajdonképpen mindenről mi tehetünk. Mások is átélik ugyanezeket a nehézségeket, mégsem úgy viselkednek, mint mi. Mi a legkönnyebb utat választottuk: egy másik világot.

Eduard tudta, hogy Marinak igaza van.

– Újra akarom kezdeni az életem, Eduard. El akarom követni azokat a kis bűnöket, amelyekre mindig vágytam, de amelyekhez soha nem volt elég bátorságom. Ezentúl bátran szembeszállók a pánikkal, amely bármikor visszatérhet, de már nem félek tőle, mert tudom, hogy nem halhatok bele, még csak el sem ájulok, legfeljebb kimerülök egy kicsit. Majd szerzek új barátokat, és megtanítom őket arra, hogy ha mernek őrültek lenni, akkor bölcsek is lesznek. Csak felejtsék el az illemszabályokat, és fedezzék fel az igazi énjüket, a legtitkosabb vágyaikat, keressék a kalandokat, és főleg ÉLJENEK! A katolikusoknak a Bibliából idézek, a muzulmánoknak a Koránból, a zsidóknak a Tórából, az ateistáknak Arisztotelésztől. Semmi pénzért nem mennék vissza ügyvédnek, de azt megtanultam, hogyan lehet meggyőzni az embereket. Minden tudásomat arra fogom használni, hogy előadásokat tartsak azokról a férfiakról és nőkről, akik rájöttek az élet értelmére, és akiknek az írásai egyetlen szóban összefoglalhatók: „élj!”.

Ha élsz, Isten is veled él. Ha viszont nem mersz kockáztatni, ő is visszavonul a távoli Mennyekbe, és csupán filozófiai elmélkedés tárgya lesz. Ezzel mindenki tisztában van. De senki nem meri megtenni az első lépést. Talán mert fél, hogy őrültnek nézik. Mindenesetre nekünk már nem kell ettől tartanunk, Eduard. Mi már megjártuk a Villetét.

– Csak nem indulhatunk a választásokon. Az ellenzék rögtön nyilvánosságra hozná a múltunkat.

Mari nevetett és bólogatott.

– Unom már ezt az életet. Nem tudom, hogy legyőzöm-e a félelmet, de elegem van már a Testvériségből, ebből a kertből, az egész Villetéből, és abból, hogy játszom az őrültet.

– Ha én megteszem, te is megteszed?

– Te nem teszed meg.

– Pár perce majdnem megtettem.

– Nem tudom. Nagyon unom, az igaz, de már megszoktam.

– Amikor megállapították, hogy skizofrén vagyok, és behoztak ide, te voltál az egyetlen, aki úgy kezelt, mint egy emberi lényt, napokig, sőt hónapokig foglalkoztál velem. Pedig már én is egészen megszoktam azt az életet, azt a világot, amit magamnak teremtettem. De te nem hagytad, hogy teljesen elszigeteljem magam. Sokszor gyűlöltelek emiatt, de most már szeretlek, és hálás vagyok neked. Azt akarom, hogy hagyd itt a Villetét, ahogy én is otthagytam a saját világomat.

Mari szó nélkül elment.

A Villete kis könyvtárában – amelyet senki sem látogatott – Eduard nem találta meg sem a Koránt, sem Arisztotelészt, sem más filozófusokat, akiket Mari említett. De talált egy verset:

Ezért azt mondtam magamnak:

„a bolond sorsa legyen az én sorsom is”.

Menj, edd meg örömmel a kenyered,

és élvezd a borodat,

mert Isten elfogadta a munkád.

Ruhád legyen mindig tiszta,

és illatos a homlokod.

Élvezd az életet szíved hölgyével,

használj ki minden haszontalan napot,

amit Isten neked ajándékoz.

Vedd ki a részed az életből is,

ahogy a munkából kivetted.

Kövesd hát a szíved szavát

és a szemed óhaját, mert tudod:

a végén számon kéri az Úr.

– A végén számot kell adnunk az Úrnak – mondta Eduard hangosan. – Majd azt mondom: „Egy ideig csak a szelet figyeltem, elfelejtettem vetni, nem használtam ki minden napomat, még azt a bort sem ittam meg, amivel megkínáltak. De egy napon megéreztem, hogy eljött az idő, hogy folytassam a küldetésemet. Megosztottam az emberekkel a saját paradicsomi vízióimat, ugyanúgy, ahogy előttem megtette Bosch, Van Gogh, Wagner, Beethoven, Einstein és a többi őrült.” Jó, erre Ő azt mondja, hogy valójában azért hagytam el a szanatóriumot, mert nem akartam végignézni egy fiatal lány halálát. De a lány addigra már ott lesz a mennyországban, és közbenjár az érdekemben.

– Miket beszél? – szólalt meg a könyvtáros.

– Ki kell innen jutnom, most azonnal. – válaszolta Eduard, a normálisnál kicsit hangosabban. – Dolgom van.

A könyvtáros megnyomott egy csengőt, és hamarosan megjelent két ápoló.

– Ki akarok menni – ismételte Eduard, egyre nyugtalanabbul. – Jól vagyok, hadd beszéljek Igor doktorral.

De a két férfi máris lefogta mindkét karját. Eduard megpróbálta kiszabadítani magát, bár tudta, hogy hiába erőlködik.

– Maga nagyon rosszul van, de nyugodjon meg, majd segítünk – mondta az egyik.

Eduard rángatózni kezdett.

– Hadd beszéljek Igor doktorral! Beszélnem kell vele, ő meg fogja érteni!

De már vonszolták is a kórterem felé.

– Eresszenek el! – üvöltötte. – Legalább egy percet hadd beszéljek vele!

A kórterembe a társalgón keresztül lehetett eljutni. Ott volt az összes beteg. Eduard dobálta magát, és a többiek nyugtalankodni kezdtek.

– Engedjék el! Őrült!

Néhányan nevetni kezdtek, mások az asztalt és a székeket csapkodták.

– Ez egy elmegyógyintézet! Nekünk nem kell úgy viselkednünk, mint maguknak!

Az egyik férfi odasúgta a másiknak:

– Rájuk kell ijesztenünk, különben elszabadul a pokol.

– Van egy módja.

– Igor doktor nem fog örülni.

– Annak talán jobban örülne, ha ezek az eszelősök szétvernék imádott szanatóriumát?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.