Veronika hideg verítékben fürödve riadt fel. Kint nagy hangzavar támadt, neki viszont csöndre volt szüksége, hogy el tudjon aludni. De a zaj nem csillapodott.

Felkelt, és kitámolygott a nappaliba. Még látta, ahogy kivonszolják Eduardot, miközben a többi ápoló előkészített fecskendőkkel rohangál.

– Mit művelnek maguk? – ordította.

– Veronika!

A skizofrén megszólította! Az ő nevét mondta! Szégyenkezéssel vegyes csodálkozással indult felé, de az egyik ápoló az útját állta.

– Mit jelentsen ez? Én nem azért vagyok itt, mert őrült vagyok! Velem nem viselkedhetnek így!

Ellökte az ápolót. A többi beteg eszeveszett ordítozásba kezdett, és olyan fültépő lármát csaptak, hogy a lány megrémült. Ez kibírhatatlan. Mindjárt megkeresi Igor doktort, és azonnal elmegy innen!

– Veronika!

Már megint az ő nevét mondta. Eduard emberfeletti erőfeszítéssel kiszabadította magát a két férfi karjából. De nem rohant el, hanem állva maradt, mozdulatlanul, ugyanúgy, ahogy múlt éjjel. Mint valami varázsütésre, mindenki megdermedt, és várták a következő mozdulatot.

Az egyik ápoló megindult felé, de Eduard ránézett, és minden energiáját a pillantásába sűrítette.

– Magukkal megyek. Tudom, hova visznek, és azt is tudom, hogy azt akarják, hogy mindenki megtudja. Csak egy percet várjanak.

Az ápoló úgy döntött, hogy megéri kockáztatni: végül is, úgy látszik, minden helyreáll.

– Azt hiszem, hogy te… Azt hiszem, hogy fontos vagy nekem – mondta Eduard Veronikának.

– De hát te nem beszélhetsz. Te nem ebben a világban élsz, te nem tudod, hogy engem Veronikának hívnak! És nem voltál velem tegnap éjjel, kérlek, mondd, hogy nem voltál ott!

– Ott voltam.

Veronika megfogta Eduard kezét. Az őrültek ordítoztak, tapsoltak, obszcén szavakat kiabáltak.

– Hova visznek?

– Kezelésre.

– Veled megyek.

– Nem érdemes. Csak megijednél, pedig esküszöm, hogy nem fog fájni, semmit nem fogok érezni. És sokkal jobb, mint a nyugtató, mert utána sokkal hamarabb magához tér az ember.

Veronikának fogalma sem volt, miről beszél. Megbánta, hogy megfogta a kezét, el akart menni, amilyen gyorsan csak lehet, szégyellte magát, és soha többet nem akarta látni ezt az embert, aki látta, ami a legmocskosabb benne. Mégis ott maradt. És gyengéd volt hozzá.

De hirtelen eszébe jutottak Mari szavai: senkinek nem tartozik magyarázattal, még ennek a fiúnak sem.

– Veled megyek.

Az ápolók úgy gondolták, hogy talán jobb lesz így: legalább nem kell kényszeríteni a skizofrént, jön magától is.

Amikor megérkeztek a kórterembe, Eduard önként lefeküdt az ágyra. Már várta két másik férfi, egy furcsa készülék és egy táska, teletömve vászoncsíkokkal.

Eduard odafordult Veronikához, és megkérte, hogy üljön mellé az ágyra.

– Pár perc múlva az egész Villete erről fog beszélni. És azonnal lecsillapodnak, mert még a dühöngő őrültekbe is szorult valamennyi félelem. De aki egyszer már átélte, az tudja, hogy nem olyan borzasztó.

Az ápolók hallották Eduard szavait, de nem hitték el, amit mondott. Biztos, hogy nagyon fáj – de hát ki lát bele egy skizofrén fejébe? Egyedül annak volt értelme, amit a félelemről mondott: valóban mindenki erről fog beszélni, és perceken belül visszatér a nyugalom.

– Túl hamar lefeküdt – mondta az egyik.

Eduard felkelt, és az ápolók ráterítettek az ágyra egy gumilepedőt.

– Most már lefekhet.

Engedelmeskedett. Olyan nyugodt volt, mintha mindennapos dologról volna szó.

Az ápolók néhány vászoncsíkkal odakötözték az ágyhoz, és egy gumidarabot tettek a szájába.

– Ez azért kell, nehogy véletlenül elharapja a nyelvét – magyarázta az egyik férfi Veronikának, és elégedett volt, hogy a figyelmeztetést össze tudta kötni egy technikai információval.

A furcsa gépet – nem volt nagyobb egy cipősdoboznál, volt rajta néhány gomb és három mutató – az ágy mellé tették egy székre. A tetejéből két drót lógott ki, amelynek a vége úgy nézett ki, mint valami fejhallgató.

Az egyik ápoló Eduard halántékára helyezte a fejhallgatót. A másik beállította a gépet, jobbrabalra csavargatta a gombokat. Eduard Veronika szemébe nézett, és – bár a gumidarab miatt nem tudott beszélni – mintha azt mondta volna: „ne aggódj, ne ijedj meg!”.

– 130 voltra és 0,3 másodpercre van beállítva – mondta az ápoló, aki a géppel babrált. – Mehet.

Megnyomott egy gombot, és a gép zúgni kezdett. Ebben a pillanatban Eduard tekintete elvesztette csillogását, a teste pedig olyan erővel rándult össze, hogy ha nem lett volna lekötözve, talán a gerince is kettétört volna.

– Hagyják abba! – ordította Veronika.

– Már abbahagytuk – válaszolt az ápoló, és levette Eduard fejéről a fejhallgatót. De a fiú teste tovább vonaglott, a fejét pedig jobbra-balra dobálta, olyan erővel, hogy végül az egyik ápolónak kellett megtartani. A másik eltette a gépet egy tarisznyába, és leült, hogy elszívjon egy cigarettát.

Néhány percig tartott az egész. Eduard teste már-már visszanyerte normális állapotát, amikor a görcsök újra kezdődtek, az ápoló pedig kétszer olyan erősen fogta Eduard fejét. Aztán lassan alábbhagyott a vonaglás, majd teljesen elmúlt. Eduardnak nyitva maradt a szeme: az egyik ápoló lezárta, ahogy a halottakét szokás.

Aztán kivette a gumit a szájából, eloldozta a testét, és beletette a vászoncsíkokat a tarisznyába, a gép mellé.

– Az elektrosokk hatása egy óráig tart – mondta a lánynak, aki már nem kiabált, és úgy állt ott, mint akit megbabonázott a látvány. – Minden rendben, mindjárt magához tér, és sokkal nyugodtabb lesz.

Az elektrosokk hatására Eduard azt érezte, amit már korábban is tapasztalt néhányszor: a látótere egyre kisebb lett, mintha összehúznának előtte egy függönyt, aztán minden eltűnt. Nem érzett fájdalmat vagy szenvedést, de ő is látott már ilyen kezelést, és tudta, milyen borzalmas látvány.

Most tökéletes nyugalom vette körül. Ha pár pillanattal ezelőtt volt bármiféle érzelem a szívében – például ráébredt, hogy nem csak az a szeretet létezik, amit a szüleitől kapott –, azt az elektrosokk biztosan kitörölte.

Az elektrosokk – vagy Elektrokonvulzív Terápia (ECT), ahogy a szakértők nevezik – elsődleges hatása abban áll, hogy a beteg elfelejti a legfrissebb emlékeit.

Eduard nem táplálhat hiú reményeket. Nem álmodozhat lehetetlen jövőről. Gondolatait vissza kell terelni a múltba, különben még újra élni akar.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.