Kimerítő volt ez a nap, de megérte. Igor doktor igyekezett megőrizni a tudós hidegvérét, de alig tudta leplezni lelkesedését. A Vitriol-mérgezés gyógyításának kísérletei ugyanis meglepően eredményesnek bizonyultak!

– Nem jelentkezett be mára – mondta Marinak, aki kopogás nélkül lépett be a rendelőbe.

– Nem zavarok sokáig. Valójában csak a véleményére vagyok kíváncsi.

„Ma mindenki csak a véleményemre kíváncsi” – gondolta Igor doktor, mert eszébe jutott a lány, aki a szexről kérdezte.

– Eduard az imént elektrosokkot kapott.

– Elektrokonvulzív Terápiának hívják. Kérem használja a helyes megnevezést, különben még azt gondolják, hogy barbárok vagyunk. – Igor doktornak sikerült lepleznie a meglepődését, de amint Mari kimegy, kideríti, ki döntött a beleegyezése nélkül. – És ha erről akarja kikérni a véleményemet, először is tudnia kell, hogy manapság már nem úgy alkalmazzák az ECT-t, mint régen.

– Attól még veszélyes.

– Csak volt. Ma már nem az. Régen nem tudták a feszültség helyes mértékét, nem tudták pontosan, hova kell helyezni az elektródákat, és sokan haltak meg agyvérzésben a kezelés alatt. De ma már másképp van: az ECT-t sokkal jobb körülmények között alkalmazzák, ráadásul megvan az az előnye a hosszan tartó gyógyszeres kezelésekkel szemben, hogy azonnali eszméletvesztéssel jár, ezáltal nem mérgezi a szervezetet. Lapozzon fel néhány pszichiátriai szaklapot! És ha lehet, kérem, ne tévessze össze az ECT-t a dél-amerikai kínvallatások során alkalmazott elektrosokkal! Ennyi. Elmondtam a véleményem. Most vissza kell mennem dolgozni.

De Mari nem mozdult.

– Nem ezért jöttem. Igazából azt akarom kérdezni, hogy hazamehetek-e.

– Maga akkor megy haza, amikor akar, és akkor jön vissza, amikor akar – legalábbis amíg a férje hajlandó fizetni azért, hogy itt maradhasson. Talán inkább azt akarta kérdezni, hogy meggyógyult-e? Én viszont hadd kérdezzek vissza: miből? Erre maga azt mondja: hát a félelemből, a pánikbetegségből. Én pedig azt felelem: igen, Mari, már három éve tünetmentes.

– Tehát meggyógyultam.

– Persze hogy nem. Hiszen nem ez a maga baja. A dolgozatban, amelyet a Szlovén Tudományos Akadémia számára írok (Igor doktor nem kívánt belemenni a részletekbe a Vitriolt illetően), a „normális”-nak mondott emberi viselkedést tanulmányozom. Ezzel a témával már sok orvos foglalkozott, és arra a következtetésre jutottak, hogy annak az eldöntése, ki normális és ki nem, csupán megegyezés kérdése. Azaz, ha valamit elegendő ember tart igaznak, az valóban az. Vannak dolgok, amelyeket a józan ész diktál: az ing gombolása azért van elöl, mert nagyon meggyűlne vele a bajunk, ha például oldalt lenne, ha pedig hátul lenne, egyenesen lehetetlen lenne begombolni. Ez logikus. Más dolgok viszont csak azért működnek úgy, ahogy működnek, mert az emberek többsége elhiszi, hogy úgy kell működniük. Hadd mondjak két példát: gondolkodott-e már azon, hogy miért éppen ilyen sorrendben következnek a betűk az írógépen?

– Soha nem jutott eszembe ezen gondolkodni.

– Nevezzük ezt a billentyűzetet QWERTY-nek, mert így követik egymást az első sor betűi. Én bizony sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon miért pont így van, és megtaláltam a választ. Christopher Scholes találta fel az írógépet 1873-ban, hogy az emberek szebben tudjanak írni. De volt egy hibája: ha valaki túl gyorsan gépelt, összeakadtak a billentyűk, és megállt a gép. így hát Scholes megtervezte a QWERTY-billentyűzetet, hogy a gépírók ne tudjanak olyan gyorsan írni.

– Hihetetlen.

– Pedig igaz. Történetesen a Remington – amely akkoriban varrógépet gyártott – a QWERTY-billentyűzetet használta az első írógépeihez. Ez azt jelenti, hogy egyre többen voltak kénytelenek ezt a rendszert elsajátítani, így aztán egyre több gyárban gyártottak ilyen billentyűzetet, míg végül ez lett az elfogadott szabvány. Tehát: az írógépek és a számítógépek billentyűzete azért lett ilyen, hogy az emberek lassabban gépeljenek, nem pedig azért, hogy gyorsabban. Mit szól hozzá? Csak cserélje föl a betűket, és senki nem fogja megvenni a termékét.

Amikor Mari először látott írógépet, nem értette, miért nem ábécérendben vannak rajta a betűk, de rögtön el is felejtette az egészet: nyilván ezzel lehet a leggyorsabban írni.

– Járt már Firenzében? – kérdezte Igor doktor.

– Nem.

– Feltétlenül menjen el egyszer, nincs olyan messze. Firenzéből való a második példám. A firenzei katedrálisnak ugyanis van egy gyönyörű órája. Paolo Uccello tervezte 1443-ban. Ennek az órának az az érdekessége, hogy bár mutatja az időt, mint az összes többi óra, csakhogy a mutatói éppen ellenkező irányban haladnak, mint a szokványos óráké.

– Mi köze van ennek az én betegségemhez?

– Mindjárt megtudja. Paolo Uccello nem akart eredeti lenni, amikor megalkotta ezt az órát. Abban az időben kétféle óra létezett: az egyik olyan volt, mint Uccello órája, a másik pedig olyan, mint a mai órák. Valamilyen ismeretlen oknál fogva, talán mert a herceg órája is ilyen volt, az utóbbi terjedt el, és ma egyedül ezt tartjuk normálisnak. Uccello órája pedig különlegességnek, őrültségnek tűnik.

Igor doktor itt szünetet tartott. De tudta, hogy Mari követi a gondolatmenetét.

– Akkor most térjünk a betegségére: minden ember egyszeri és megismételhetetlen – a tulajdonságaival, az ösztöneivel, az örömeivel és a kalandjaival együtt. A társadalom kialakít egyfajta kollektív magatartásnormát – és senki nem kérdezi, miért pont így kell viselkedni. Az emberek elfogadják, és kész, ahogy a gépírók is elfogadták, hogy a QWERTY a lehető legjobb billentyűzet. Maga talán ismer bárkit is, aki feltette azt a kérdést, hogy miért éppen ilyen irányban haladnak az óramutatók, s miért nem ellenkezőleg?

– Nem.

– Ha valaki feltenné ezt a kérdést, valószínűleg azt mondanák neki: „te megőrültél!” Ha tovább erősködne, talán megpróbálnának valamilyen magyarázatot találni, de hamar feladnák, ugyanis nincs rá magyarázat, azon kívül, amit mondtam. Most visszatérhetünk a kérdésére. Megismételné?

– Meggyógyultam?

– Nem. Maga más, mint a többi ember, de szeretne ugyanolyan lenni. És ez, véleményem szerint, nagyon súlyos betegség.

– Súlyos, ha valaki más?

– Nem, az a súlyos, ha valaki mindenáron ugyanolyan akar lenni, mint a többiek. Ez az erőfeszítés ugyanis különböző neurózisokhoz, pszichózisokhoz, illetve paranoiához vezethet. Súlyos, ha valaki ugyanolyan akar lenni, mert a természeten tesz erőszakot, és Isten ellen vét – aki nem teremtett két egyforma falevelet. De maga azt hiszi, hogy őrült, aki más, ezért választotta a Villetét. Itt mindenki más, ezért bizonyos értelemben mindenki egyforma. Érti?

Mari bólintott.

– Az emberek nem mernek mások lenni, ezért szembeszállnak a természet rendjével, és a szervezetük elkezdi termelni a Vitriolt – vagy Keserűséget, ha így jobban tetszik.

– Mi az a Vitriol?

Igor doktor észbe kapott, hogy túlságosan elragadtatta magát, így hát témát váltott.

– Nem érdekes, hogy mi a Vitriol. A lényeg az, hogy minden jel arra mutat, hogy maga nem gyógyult meg.

Mari gondolt egyet, és úgy döntött, hogy a gyakorlatban alkalmazza ügyvédi tapasztalatait. Az volt a taktikája, hogy először úgy tett, mintha egyetértene vitapartnerével, de rögtön utána behálózta saját gondolatmenetével.

– Egyetértek magával. Én például konkrét okból – a pánikbetegség miatt – kerültem ide, később viszont elvont okból maradtam itt: képtelen voltam szembenézni megváltozott, állás és férj nélküli életemmel. Egyetértek magával: semmi kedvem nem volt új életet kezdeni, hozzászokni egy új életmódhoz. Továbbmegyek: abban is egyetértek, hogy egy szanatórium szabályait, a napirend, az elektrosokk – pardon, ECT, ha így jobban szereti – és a betegek időnkénti dühkitörései ellenére, sokkal könnyebb elviselni és betartani, mint egy olyan világ törvényeit, amelyben – ahogy maga mondja – minden arról szól, hogy egyformák legyünk.

– Arról van szó – folytatta Mari –, hogy tegnap éjjel hallottam, ahogy egy nő zongorázott. Csodálatosan játszott, ritkán hallottam ilyen szépet. És ahogy hallgattam, az járt a fejemben, mennyit szenvedhettek azok az emberek, akik megírták ezeket a szonátákat, prelűdöket és adagiókat, amikor az uralkodó zenei irányzat képviselői kinevették őket, csak azért, mert az ő zenéjük más volt. És milyen szörnyű lehetett elviselni a füttykoncertet, mert a közönség még nem szokta meg az újfajta harmóniákat. De ennél is rosszabb – gondoltam –, hogy nemcsak azok a zeneszerzők szenvedtek, hanem ez a lány is, aki azért játszik ilyen mély beleéléssel, mert tudja, hogy meg fog halni. És én? Talán én soha nem fogok meghalni? Hová tettem a lelkem? Én miért nem tudom ilyen beleéléssel játszani életem muzsikáját?

Igor doktor némán hallgatta. Úgy látszik, valóban működik, amit kigondolt, de még nem volt egészen biztos benne.

– Hová tettem a lelkem? – kérdezte Mari. – Elhagytam, ott felejtettem a múltamban, amiről azt hittem, hogy valóban az enyém. Ott hagytam a lelkem abban a pillanatban, amikor még volt férjem, otthonom és állásom, amitől olyan régóta szerettem volna megszabadulni, de nem volt hozzá bátorságom. A lelkem ott maradt a múltban. De most végre utolért, újra itt érzem a testemben, visszatért, és tele van erővel és lendülettel. Nem tudom, mihez kezdek, csak azt tudom, hogy három évnek kellett eltelnie, hogy végre megértsem: az élet más útra terelt, de én nem akartam arra menni.

– Úgy látom, mégiscsak észlelhető némi javulás – mondta Igor doktor.

– Nem kell engedélyt kérnem, hogy elhagyhassam a Villetét. Ha akarom, becsapom az ajtót, és soha többet nem térek vissza. De el akartam mondani valakinek, és magának mondom el: ennek a lánynak a halála értette meg velem az életemet.

– Azt hiszem, ez a kis javulás szép lassan csodálatos gyógyulássá változik. – nevetett Igor doktor. – Mit akar csinálni?

– El akarok menni Salvadorba, és segíteni akarok a gyerekeken.

– Nem kell olyan messzire mennie: kevesebb mint 200 kilométerre fekszik innen Szarajevó. A háborúnak vége, de a problémáknak nem.

– Elmegyek Szarajevóba.

Igor doktor elővett egy nyomtatványt a fiókjából, és gondosan kitöltötte. Aztán fölállt, és elkísérte Marit az ajtóig.

– Isten vele – mondta, aztán visszament az irodájába, és magára zárta az ajtót. Nem szerette, ha túlságosan a szívéhez nőtt egy-egy páciens, de ez elkerülhetetlen volt. Mari hiányozni fog.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.