Amikor Eduard kinyitotta a szemét, a lány még mindig ott ült mellette. Az első elektrosokk-kezelések után sokáig tartott, míg visszanyerte az emlékezőképességét. Ugyanis éppen ebben áll a kezelés gyógyhatása: rövid ideig tartó emlékezetkiesést idéz elő, ennek következtében a beteg elfelejti, hogy mi zaklatta föl, és megnyugszik.

De minél gyakrabban alkalmaznak valakinél ilyen kezelést, annál rövidebb ideig tart a hatása. Eduard azonnal fölismerte a lányt.

– Álmodban a Paradicsom vízióit emlegetted – mondta, miközben a haját simogatta.

„A Paradicsom víziói? Igen, a Paradicsom víziói.” Eduard ránézett. El akart mondani mindent.

De ebben a pillanatban megjelent egy ápolónő, injekcióstűvel a kezében.

– Ezt most be kell adnom magának – mondta Veronikának. – Igor doktor utasítása.

– De ma már kaptam, nem kell több – válaszolta. – Az sem érdekel, ha nem enged ki innen. Akkor sem vagyok hajlandó engedelmeskedni semmiféle utasításnak, semmilyen szabálynak, semminek, amire kényszeríteni akarnak.

Az ápolónőt nem lepte meg az effajta reakció.

– Akkor sajnos be kell adnom egy nyugtatót is.

– Beszélnem kell veled – mondta Eduard. – Ne ellenkezz, hadd adja be azt az injekciót.

Veronika felhúzta a pulóvere ujját, és az ápolónő beadta az injekciót.

– Jó kislány – mondta. – Miért nem mennek ki ebből a sötét szobából? Miért nem mennek sétálni egy kicsit?

– Szégyelled magad a tegnap este miatt, igaz? – mondta Eduard, amikor kiértek a kertbe.

– Már nem. Most már büszke vagyok. Szeretném tudni, mik ezek a paradicsomi víziók, mert kis híján nekem is volt egy.

– Ehhez kicsit messzebbre kell tekintenem, a Villete falain túlra – mondta.

– Rajta.

Eduard tehát visszatekintett, de nem a kórtermeket látta, nem is a kertet, ahol némán sétálgattak a betegek – hanem egy utcát látott, egy másik földrészen, ahol vagy nagyon sok eső esett, vagy egy csepp sem.

Érezte a föld szagát – aszály volt, a por belement az orrába, és boldog volt, mert aki érzi a földet, az érzi igazán, hogy él. Biciklizett, tizenhét éves volt, és éppen most fejezte be Brazíliavárosban az amerikai gimnáziumot – itt tanult az összes diplomatagyerek.

Utálta a várost, de a brazilokat szerette. Az apját két éve nevezték ki Jugoszlávia nagykövetévé, akkor, amikor még az álmukban sem jutott eszükbe, hogy az ország véres háborúban szakad több részre. Még Milosevics volt hatalmon, a különféle nemzetiségű emberek pedig az állandó összetűzések ellenére megpróbáltak együtt élni.

Apja első állomása Brazíliaváros volt. Eduard világéletében tengerpartról, karneválról, focicsapatokról és zenéről álmodott – csakhogy a főváros messze van a tengertől, és csak azért épült, hogy fogadja a politikusokat, a hivatalnokokat és a diplomatákat, valamint a gyerekeiket, akik nemigen tudtak mit kezdeni ezzel a közeggel.

Eduard utált ott élni. Belevetette magát a tanulásba, és próbálta felvenni a kapcsolatot az osztálytársaival, de nem sikerült. Mindent megtett, hogy valahogy bekapcsolódjon a társaságba, de képtelen volt az autókról, a divatos cipőkről és a márkás ruhákról beszélgetni. Márpedig a többieknek nem volt más témájuk.

Időnként bulikat rendeztek, ahol a fiúk a szoba egyik végében leitták magukat, a lányok pedig a szoba másik végében ülve – látszólag – rájuk se hederítettek. Kézről kézre járt a kábítószer, és Eduard az összes létező anyagot kipróbálta, de egyik sem tett rá nagy hatást: vagy túlságosan nyugtalan lett, vagy túlságosan álmos, és nem érdekelte, mi folyik körülötte.

A szülei aggódtak miatta. Szerették volna, ha ő is követi az apja hivatását, s bár minden képessége megvolt hozzá, hiszen szeretett tanulni, jó érzéke volt a művészethez, könnyedén sajátította el az idegen nyelveket és érdekelte a politika, hiányzott belőle egy alapvető tulajdonság, ami elengedhetetlen a diplomáciában. Nem tudott kapcsolatot teremteni az emberekkel.

Bármennyire is igyekeztek a szülei – fogadásokra vitték, szívesen vendégül látták gimnáziumi barátait, és rengeteg zsebpénzt adtak neki –, Eduardot mindig egyedül látták. Egyszer megkérdezte az anyja, miért nem hívja meg a barátait ebédre vagy vacsorára.

– Már az összes cipőmárkát ismerem, és tudom, melyik lánnyal lehetne lefeküdni. Más témánk viszont nincs.

És akkor megjelent a brazil lány. A nagykövet és a felesége végre megnyugodhatott, mert a fiuk eljárt otthonról, és rendszerint későn jött haza. Senki sem tudta pontosan, hogy honnan jött ez a lány, de egy este Eduard meghívta vacsorázni.

Jólnevelt, művelt lány volt, a szülők elégedettek lehettek: Eduard végre megtanulja, hogyan kell kapcsolatot teremteni idegenekkel. De ami még ennél is fontosabb, mindketten megkönnyebbültek, mert – bár nem beszélték meg egymással – nagy kő esett le a szívükről: Eduard nem homoszexuális!

Mariával (így hívták a lányt) úgy bántak, mint leendő menyükkel, bár tudták, hogy két év múlva elköltöznek, és egyébként sem akarták, hogy a fiuk ilyen egzotikus országban alapítson családot. Úgy képzelték, hogy majd Franciaországban vagy Németországban talál magának egy előkelő származású menyasszonyt, aki méltó társa lesz a ragyogó diplomatakarrier építésében.

De úgy látszott, Eduard egyre szerelmesebb. Anyja aggódni kezdett, és beszélni akart a férjével.

– A diplomácia művészete abban áll, hogy a lehető legtovább halogatjuk a döntést – mondta a nagykövet. – Az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér.

Csakhogy egyre több jel utalt arra, hogy Eduard teljesen megváltozott. Furcsa könyveket hozott haza, felállított a szobájában egy kis piramist, és – Mariával együtt – minden éjjel füstölőt gyújtottak, és órákig néztek valami különös rajzot a falon. Eduard osztályzatai pedig fokozatosan romlottak.

Az anyja nem beszélt portugálul, de látta a könyvek borítóját: keresztek, máglyák, megkötözött boszorkányok, furcsa szimbólumok.

– A fiunk veszélyes dolgokat olvas.

– Az a veszélyes, ami a Balkánon történik – válaszolta a nagykövet. – Azt suttogják, hogy Szlovénia területe függetlenedni akar, ez viszont háború kitöréséhez vezethet.

De a feleségét a legkevésbé sem izgatta a politika. Csak az érdekelte, mi van a fiukkal.

– És ez a mánia, hogy állandóan füstölőt gyújtanak?

– Hogy elnyomják a marihuána szagát – nyugtatta a nagykövet. – A fiunk kitűnő nevelést kapott. Csak nem gondolod, hogy elhiszi, hogy ezek az illatosított pálcikák idecsalogatják a szellemeket?

– A fiam kábítószerezik!

– Ezen túl kell esni. Én is szívtam marihuánát, amikor fiatal voltam, de az ember hamar megunja, ahogy én is meguntam.

A nő megnyugodott, és büszke volt a férjére: milyen tapasztalt férfi, kipróbálta a kábítószert, és képes volt leszokni! Akinek ilyen akaratereje van, az minden helyzetet képes uralni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.