Egy napon Eduard azzal állt elő, hogy szeretne, egy kerékpárt.

– De hiszen van egy Mercedesed, sofőrrel. Minek neked kerékpár?

– Hogy közvetlen kapcsolatba kerüljek a természettel. Mariával tíznapos túrát szeretnénk tenni – mondta. – Van itt egy hely a közelben, ahol rengeteg a kristály, és Maria szerint a kristály pozitív energiát sugároz.

Eduard szülei a kommunista rendszerben nőttek föl: számukra a kristály csak egy ásvány, ami az atomok bizonyos elrendeződése folytán jön létre, és semmiféle energiát nem sugároz, se pozitívat, se negatívat. Utánajártak, és rájöttek, hogy a „kristályrezgésekről” szóló elmélet mostanában nagyon divatos.

Ha a fiuk egy fogadáson hozná föl ezt a témát, nevetségessé tenné magát. Most már a nagykövet is fölismerte a helyzet súlyosságát. Brazíliavárosban semmi sem marad titokban, rögtön kitudódna, hogy Eduard primitív babonákkal foglalkozik, és a riválisai a nagykövetségen azt gondolhatnák, hogy ezeket a dolgokat otthon tanulta, márpedig a diplomácia – amellett, hogy a kivárás művészete – az a képesség, hogy mindig, minden körülmények között megőrizzük a konvencionalitás és az illendőség látszatát.

– Fiam, ez így nem mehet tovább – mondta az apja. – Vannak kapcsolataim a jugoszláv külügyminisztériumban. Ragyogó diplomata lehet belőled, de ehhez vissza kell térned a realitás talajára.

Eduard aznap éjjel nem jött haza. A szülei telefonáltak Maria lakására, a hullaházakba és a városi kórházakba: semmi hír. Az anyja egyre kevésbé hitt férje apai tekintélyében: hiába tud kiválóan kapcsolatot teremteni az idegenekkel, a családot nem képes összetartani.

Eduard másnap éhesen és kialvatlanul tért haza. Evett, aztán elvonult a szobájába, meggyújtotta a füstölőit, elmondta a mantráit, és átaludta a délutánt, majd az éjszakát. Amikor fölébredt, egy vadonatúj bicikli állt az ágya mellett.

– Menj, nézd meg azokat a kristályokat – mondta az anyja. – Majd én beszélek apáddal.

Így hát azon a száraz, poros délutánon Eduard boldogan indult el Mariához. A város olyan jól volt megtervezve (legalábbis az építészek szerint), azaz olyan rosszul volt megtervezve (Eduard szerint), hogy szinte nem is voltak utcasarkok. Csak ment egyenesen előre, óriási sebességgel, miközben az eget nézte – amelyet teljesen beborított a felhő, de nem esett az eső –, és az volt az érzése, hogy az ég felé tart.

Hogy aztán a következő pillanatban lezuhanjon az aszfaltra.

BUMM!

„Balesetet szenvedtem.”

Meg akart fordulni, mert arccal az aszfaltnak feküdt, de rájött, hogy a teste nem engedelmeskedik. Hallotta, ahogy fékeznek az autók, kiabálnak az emberek, valaki odament hozzá, és meg akarta fordítani, de rögtön ráordított egy hang: „Nehogy hozzányúljon! Ha megmozdítják, egy életre nyomorék maradhat!”

Lassan teltek a másodpercek, és Eduard elkezdett félni. Szüleivel ellentétben hitt Istenben és a túlvilági életben, de akkor is igazságtalannak érezte, hogy tizenhét évesen így kelljen meghalnia, az aszfaltot bámulva, idegen földön.

– Jól vagy? – kérdezte egy hang.

Nem, nincs jól, nem tud megmozdulni, de megszólalni se. Az a legrosszabb, hogy magánál van, és pontosan tudja, mi történik vele, milyen helyzetbe sodorta magát. Miért nem ájul el? Miért nem kegyelmez neki az Úr, amikor éppen őt kereste, olyan hévvel, hogy mindennel és mindenkivel szembefordult miatta?

– Jönnek már az orvosok – suttogta valaki, aki a kezét fogta. – Nem tudom, hallod-e, amit mondok, de nyugodj meg. Nem történt komoly baj.

Hallotta, és szerette volna, ha ez a valaki – egy férfi – tovább beszélne, és biztosítaná róla, hogy nem történt komoly baj, bár elég nagy volt ahhoz, hogy tudja: mindig ezt mondják, amikor súlyos a helyzet. Mariára gondolt és a kristályhegyekre, amelyek tele vannak pozitív energiával – ezzel szemben meditációi alkalmával azt tapasztalta, hogy éppen Brazíliavárosban gyűlt össze a legtöbb negatív energia.

A másodpercekből percek lettek, az emberek nyugtatgatták, és a baleset pillanata óta először kezdett fájdalmat érezni. Éles fájdalmat, amely a fejéből indult ki, de az egész testében szétáradt.

– Itt vannak – mondta a férfi, aki a kezét fogta. – Holnap ilyenkor már a kerékpárodon ülsz.

Másnap azonban egy kórházban feküdt, mindkét lába és az egyik karja gipszben, és reménye sem volt rá, hogy az elkövetkező harminc napon belül kijusson onnan. Megállás nélkül az anyja zokogását kellett hallgatnia, míg az apja idegesen telefonálgatott, az orvosok pedig ötpercenként azt hajtogatták, hogy már túl van a legnehezebb huszonnégy órán, és nem szenvedett maradandó agysérülést.

Apja felhívta az amerikai nagykövetséget – amely sosem bízott a helyi kórházak diagnózisaiban, ezért saját egészségügyi szolgálatot tartott fönn, valamint listát vezetett azokról a brazil orvosokról, akikre rá lehetett bízni a diplomatákat. Időnként, a jó kapcsolat megőrzése érdekében, a külföldi kollégáknak is a rendelkezésére bocsátották ezeket a szolgáltatásokat.

Az amerikaiak magukkal hozták legmodernebb berendezéseiket, és tízszer annyi vizsgálatot végeztek el, hogy végül – mint mindig – megállapítsák: az állami kórház orvosai helyes diagnózist állítottak fel, és a megfelelő kezelést alkalmazták.

Lehet, hogy az állami kórház orvosai értik a dolgukat, a brazil tévéműsorok azonban éppolyan rosszak, mint bárhol a világon, és Eduard nem tudott mit kezdeni magával. Maria egyre ritkábban látogatta meg: nyilván talált magának új társat, akivel elmehet a kristályhegyekhez.

Nem úgy a szülei! A nagykövet és felesége mindennap bejöttek hozzá, de nem voltak hajlandóak behozni neki a portugál nyelvű könyveit. Arra hivatkoztak, hogy nemsokára úgyis elköltöznek, felesleges megtanulnia egy olyan nyelvet, amelyet soha többet nem fog használni. így aztán Eduard kénytelen volt beérni azzal, hogy beszélgethet a többi beteggel, megvitathatja a labdarúgás helyzetét az ápolókkal, és elolvashat egy-két újságot, amely a kezébe kerül.

Mígnem egy napon az egyik ápoló hozott neki egy könyvet, amelyet korábban ajándékba kapott, de úgy találta, hogy „túl vastag ahhoz, hogy elolvassa”.

És ez volt az a pillanat, amikor Eduard élete különös fordulatot vett, s végül a fiú a Villetében kötött ki, mert teljesen eltávolodott a valóságtól és a hasonló korú fiúk világától.

A könyv azokról az álmodozókról szólt, akik átformálták a világot, olyan emberekről, akiknek megvolt a saját elképzelésük a földi paradicsomról, és egész életüket arra áldozták, hogy ezt másokkal is megosszák. Ott volt Jézus Krisztus, de ott volt még mellette Darwin, aki azt állította, hogy a majmoktól származunk, Freud, aki szerint álmainknak nagy jelentőségük van, Kolumbusz, aki a királynő ékszereit használta föl, hogy megtalálja az új földrészt, és Marx, aki szerint mindenkit megillet az esélyegyenlőség joga.

És szentek, mint például Loyolai Ignác, egy baszk férfi, aki minden nővel lefeküdt, akivel csak tudott, és rengeteg ellenséget ölt meg számtalan csatában, mígnem egy napon megsebesült Pamplonában, és a betegágyon megértette a világmindenséget. Avilai Teréz, aki mindenütt az Istenhez vezető utat kereste, és akkor sikerült megtalálnia, amikor a folyosón sétálva akaratlanul megállt egy kép előtt. Antal, akinek elege lett az életből, ezért száműzte magát a sivatagba, ahol tíz évig élt együtt a démonokkal, és minden lehetséges kísértést megtapasztalt. Assisi Ferenc, aki olyan fiú volt, mint ő, csak éppen madarakkal beszélgetett, és egy napon mindent eldobott magától, amit a szülei tartogattak számára.

Akkor délután azért kezdte el olvasni azt a könyvet, mert nem talált jobb elfoglaltságot. Az éjszaka közepén azonban megjelent egy ápolónő, és megkérdezte, nincs-e szüksége valamire, ugyanis egyedül nála égett még a villany. Eduard föl se nézett a könyvből, csak legyintett a kezével.

Férfiak és nők, akik megváltoztatták a világot. Éppolyan átlagos férfiak és nők, mint ő, vagy az apja, vagy a szerelme, akit – tudta – el fog veszíteni, ugyanazokkal a kétségekkel és mindennapi gondokkal küszködnek, mint a többi ember. Olyan emberek, akiket szintén nem érdekelt különösebben a vallás, Isten, a szellem hatalma, vagy egy újfajta tudat kialakítása. De egy napon hirtelen megváltozott az életük. Az tette olyan érdekessé a könyvet, hogy mindegyikük életében volt egy mágikus pillanat, amely elindította őket az úton, a saját paradicsomi víziójuk felé.

Olyan emberekről szólt ez a könyv, akik nem nyugodtak bele, hogy üres legyen az életük, és bármit megtettek, hogy elérjék a céljukat: koldultak és királyoknak hízelegtek, megszegték a törvényeket és szembeszálltak a hatalommal, de akár erőszakkal, akár diplomáciával harcoltak, minden nehézséget leküzdötték, és soha nem adták föl.

Másnap Eduard odaadta az aranyóráját az ápolónak, hogy adja el, és vegyen meg minden könyvet, amit erről a témáról írtak. De nem volt több. Talált néhány életrajzot, de mindig úgy írtak róluk, mintha kiválasztottak lennének, nem pedig átlagos emberek, akiknek ugyanúgy kellett harcolniuk, hogy kimondhassák, amit gondolnak, mint bárki másnak.

Eduardot annyira lenyűgözte a könyv, hogy komolyan fontolgatta a szentté válás lehetőségeit, és a balesetét akarta arra használni, hogy új irányba terelje az életét. De hát el volt törve a lába, a kórházban pedig semmiféle víziója nem támadt, nem ment el semmiféle kép mellett, ami megrázta volna, és nem voltak barátai, akikkel fölépíthetett volna egy kápolnát a hatalmas brazil fennsíkon, a sivatag pedig túl messze volt, ráadásul tele politikai zavargásokkal.

Még így is maradt azonban egy lehetősége, hogy tegyen valamit az ügy érdekében: megtanulhatott festeni, hogy, ha nem is a sajátját, de mások paradicsomi vízióit megmutathassa a világnak.

Amikor levették róla a gipszet, és visszatért a nagykövetségre – ahol csupa gondoskodás és kényeztetés vette körül, és mindaz a figyelem, ami kijár egy nagykövet fiának –, megkérte az anyját, hogy írassa be egy festőtanfolyamra.

Az anyja azt válaszolta, hogy túl sokat hiányzott az amerikai gimnáziumból, és most inkább a tanulással kellene törődnie, hogy behozza a lemaradását.

Eduard tiltakozott. Semmi kedve nem volt tovább tanulni a földrajzot meg a többi tudományt.

Festő akart lenni. Egy óvatlan pillanatban azt is elárulta, miért.

– Meg akarom festeni a Paradicsom vízióit.

Az anyja nem szólt semmit, és megígérte, hogy beszél a barátnőivel, hogy megtudja, melyik a város legjobb festőiskolája.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.