Aznap este, amikor a nagykövet hazajött a munkából, a feleségét sírva találta a szobájában.

– Megőrült a fiunk – zokogta. – A balesetben megsérült az agya.

– Az lehetetlen! – válaszolta fölháborodva a nagykövet. – Az amerikaiak által ajánlott orvosok is megvizsgálták!

A nő elmesélte, mi történt.

– Ez csak a szokásos kamaszlázadás. Ha vársz egy kicsit, meglátod, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba.

Ezúttal azonban a várakozás mit sem segített. Eduard ugyanis azonnal bele akarta vetni magát az életbe. Két nap múlva megunta, hogy az anyja barátnőinek a véleményére várjon, és elhatározta, hogy beiratkozik egy festőtanfolyamra. És nemcsak a színskálát és a perspektívát ismerte meg, de olyan embereket is, akik soha nem beszéltek márkás cipőkről és autókról.

– Művésztársaságba keveredett! – sopánkodott az anyja.

– Hagyd azt a gyereket – felelte a nagykövet. – Hamar megunja ezt is, ahogy a barátnőjét, a kristályokat, a piramisokat, a füstölőt és a marihuánát.

Telt-múlt az idő, és Eduard szobája szép lassan alkalmi műteremmé alakult át, tele értelmetlen festményekkel, amelyek köröket, színeket, primitív szimbólumokat és imádkozó embereket ábrázoltak.

Eduard, aki azelőtt magányos volt, és kétéves brazíliai tartózkodásuk alatt egyszer sem hívta meg a barátait a házukba, egyszerre furcsa emberekkel vette körül magát: csupa rosszul öltözött, fésületlen alakkal, akik borzalmas zenét hallgattak teljes hangerővel, mértéktelenül sokat ittak és dohányoztak, és tökéletesen figyelmen kívül hagyták az illem és a jó modor szabályait. Egy napon az amerikai gimnázium igazgatónője behívatta magához a nagykövet feleségét.

– A fia valószínűleg kábítószert fogyaszt – mondta. – Jelentősen leromlott a tanulmányi eredménye, s ha így folytatja, kénytelenek leszünk eltanácsolni az iskolából.

A nő egyenesen a nagykövet irodájába ment, és elmesélte neki, mi történt.

– Örökké azt mondogatod, hogy az idő mindent megold! – ordította, magánkívül. – A fiad drogos és őrült, súlyos agykárosodást szenvedett, te meg csak a fogadásokkal és a társasági élettel vagy elfoglalva!

– Halkabban – kérte a nagykövet.

– Nem beszélek halkabban, soha többet, amíg nem kapsz észbe! Ennek a gyereknek segítségre van szüksége, hát nem érted? Orvosi segítségre! Menj, csinálj valamit!

A nagykövet megijedt, hogy a felesége botrányt rendez, és megszégyeníti a beosztottjai előtt. Belátta, hogy Eduard érdeklődése a festészet iránt a vártnál hosszabb ideje tart, ezért – gyakorlatias ember lévén, aki mindig tudja, mit hogyan kell csinálni – kidolgozott egy haditervet a probléma megoldására.

Először is felhívta az amerikai nagykövetet, és arra a szívességre kérte, hogy hadd vegye újra igénybe a követség orvosi szolgáltatásait. Kérését teljesítették.

Újból felkereste tehát az ajánlott orvosokat, elmondta, mi a helyzet, és azt kérte, hogy ismételjék meg az összes vizsgálatot. Az orvosok féltek, hogy pert akaszt a nyakukba: megtették, amire kérte őket – és másodszor is megállapították, hogy a vizsgálatok nem mutatnak semmi rendellenességet. De aláírattak a nagykövettel egy nyilatkozatot, amelyben elismeri, hogy az Amerikai Nagykövetség nem köteles közölni az orvosok nevét.

Ezt követően elment abba a kórházba, ahol Eduardot ápolták. Beszélt az igazgatóval, elmondta a fia problémáját, és azt kérte, hogy – ellenőrző vizsgálat címén – vegyenek vért tőle, hogy kiderítsék, nincs-e kábítószer a szervezetében.

Megtették. Nem találtak kábítószert a vérében.

Már csak az utolsó lépés volt hátra a haditervből: beszélni magával Eduarddal, és tőle tudni meg, mi ez az egész história. Csak az összes információ birtokában lehetséges helyes döntést hozni.

Apa és fia tehát leültek a nappaliban.

– Anyád aggódik miattad – mondta a nagykövet. – Leromlottak az osztályzataid, és az a veszély fenyeget, hogy eltanácsolnak az iskolából.

– Apa, a festőiskolában egyre jobb jegyeket kapok.

– Nagyon szép, hogy ennyire érdekel a művészet, de ráérsz még ezzel foglalkozni. Most az a fontos, hogy befejezd a középiskolát, és elindulj a diplomatapályán.

Eduard hosszasan gondolkodott, mielőtt megszólalt. Újra átgondolt mindent: a balesetét, az álmodozókról szóló könyvet – amely voltaképpen csak ürügy volt, hogy megtalálja igazi hivatását –, és eszébe jutott Maria is, akiről azóta sem hallott semmit. Sokáig habozott, de végül válaszolt.

– Papa, én nem akarok diplomata lenni. Én festő akarok lenni.

Az apja már felkészült erre a válaszra, és tudta, hogyan reagáljon rá.

– Festő leszel, de előbb fejezd be az iskolát. Kiállításokat rendezünk Belgrádban, Zágrábban, Ljubljanában, Szarajevóban. Az én kapcsolataimmal sokat tudok segíteni, de szeretném, ha előbb befejeznéd a tanulmányaidat.

– Ha ezt teszem, a könnyebbik utat választom, papa. Jelentkezem valamelyik egyetemre, elvégzek egy szakot, ami nem érdekel, de jól kereshetek vele. Közben a festészet háttérbe szorul, míg végül egészen megfeledkezem a hivatásomról. Nem. Nekem a festészetből kell megélnem.

A nagykövet kezdett ideges lenni.

– Fiam, mindened megvan: szerető családod, otthonod, pénzed, társadalmi helyzeted. De tudod jól, hogy országunk nehéz időket él, polgárháborúról suttognak. Ki tudja, holnap talán már nem tudok segíteni.

– Majd én segítek magamon, apám. Bízz bennem. Egyszer megfestek egy sorozatot, aminek az lesz a címe: „A Paradicsom víziói”. Ami nem más, mint a képi megjelenítése mindannak, amit azok az emberek csak a szívükben éltek át.

A nagykövet dicsérte fia elszántságát, és egy mosollyal véget vetett a beszélgetésnek. Úgy döntött, hogy ad még egy hónapot – végtére is a diplomácia a várakozás művészete: a jó diplomata addig halogatja a döntést, amíg magától megoldódik a probléma.

Eltelt egy hónap. De Eduard még mindig minden idejét a festészetnek szentelte, és furcsa barátainak, meg a zenének, amely biztosan pszichés zavarokat okoz. S hogy teljes legyen a kép, kicsapták az Amerikai Gimnáziumból, mert vitatkozott egy tanárnővel a szentek létezéséről.

Már nem lehetett tovább halogatni a döntést. A nagykövet tett még egy utolsó kísérletet, és megint magához hívta a fiát, hogy beszéljen vele, mint férfi a férfival.

– Eduard, elég nagy vagy már ahhoz, hogy felelősséget vállalj az életedért. Igazán sokáig tűrtük ezt a hülyeséget a festészettel, de most már itt az ideje, hogy kiverd a fejedből, és a karriereddel törődj.

– Apám, az én karrierem a festészet.

– Téged egyáltalán nem érdekel, hogy mennyire szeretünk, és elfelejted, mennyi erőfeszítésbe került, hogy jó nevelésben részesítsünk. Azelőtt nem ilyen voltál. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a baleset következtében változtál meg.

– Értsd meg, hogy jobban szeretlek titeket, mint bárki vagy bármi mást ezen a világon.

A nagykövet köhécselni kezdett. Nem szokott hozzá a gyengédség ilyen nyílt megnyilvánulásaihoz.

– Akkor az irántunk érzett szeretetedre kérlek, az anyád kedvéért, tedd meg, kérlek. Hagyd ezt a bolond históriát, keress hozzád való barátokat, és folytasd a tanulmányaidat.

– Apa, szeretsz engem, ugye? Akkor nem kérhetsz tőlem ilyet. Mindig jó példát mutattál, mert keményen harcoltál azért, amit el akartál érni. Nem kérheted tőlem, hogy olyan ember legyen belőlem, akinek nincs saját akarata.

– Azt mondtam: a szeretetünkért tedd meg. Azelőtt soha nem mondtam ilyet, de most erre kérlek, fiam. A szeretetért, amit irántunk érzel, a szeretetért, amit mi érzünk irántad, kérlek, gyere haza – ne csak fizikai értelemben, hanem igazából. Becsapod önmagad, menekülsz a valóság elől. Születésed óta benned van minden reményünk. Te vagy a mindenünk: a jövőnk és a múltunk. A nagyszüleid köztisztviselők voltak, és nekem úgy kellett harcolnom, mint egy oroszlánnak, hogy a diplomatapályára lépjek. És csak azért csináltam, hogy előkészítsem a talajt a fiamnak, hogy neked könnyebb legyen. Még megvan a toll, amellyel nagykövetként aláírtam az első papírt. Féltve őrzöm, hogy amikor eljön az ideje, átadhassam neked. Ne okozz nekünk csalódást, fiam. Már nem élünk sokáig, és nyugodtan szeretnénk meghalni, abban a tudatban, hogy jó úton halad az életed. Ha valóban szeretsz minket, tedd meg, amire kérünk. Ha nem szeretsz, folytasd ezt a viselkedést.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.