Paulo Coelho: Veronika meg akar halni
2009.07.15. 15:40
Eduard órákig bámulta az eget, nézte a felhőket, ahogy úsznak a kékségben: szépek, de egy csöpp esőt sem adnak, amely elöntené a szikkadt brazil földet. Éppoly üresek, mint ő.
Ha kitart a saját döntése mellett, abba az anyja beleroppan, és elhervad a szomorúságtól, az apja pedig elveszti a lelkesedését a munkája iránt, és mindketten magukat fogják hibáztatni, amiért elrontották egyetlen fiacskájuk nevelését. Ha viszont lemond a festésről, soha nem látnak napvilágot a Paradicsom víziói, és többé semminek nem fog tudni örülni, többé semmi nem fogja lelkesíteni.
Körülnézett a szobájában, megnézte a képeit, megvizsgált minden egyes ecsetvonást, és közepesnek találta őket. Csalónak érezte magát, mert más akart lenni, mint ami, mert kiválasztottnak hitte magát, holott nem az. És csalódást okozott a szüleinek.
A Paradicsom víziói kiválasztottaknak valók, akik az életüket áldozták valamiért, amiben hittek, azoknak, akikről a könyveket írták. Akik már gyerekkoruktól fogva tudták, hogy a világnak szüksége van rájuk. Amit pedig abban a könyvben olvasott, az csupán a regényíró képzeletének szüleménye.
Vacsora közben azt mondta a szüleinek, hogy igazuk van: az egész nem volt több, mint egy kamasz álma, de már elmúlt, már nem érdekli a festészet.
A szülei nagyon boldogok voltak, az anyja örömében sírva fakadt, és magához szorította a fiát: minden megoldódott tehát.
Éjjel a nagykövet titokban megünnepelte győzelmét: felbontott egy üveg pezsgőt, és egyedül megitta. Amikor visszament a hálószobába, a felesége – hónapok óta először – már békésen aludt.
Másnap azonban óriási felfordulást találtak Eduard szobájában: az összes festményt felhasogatták egy éles tárggyal, a fiú pedig a sarokban gubbasztott, és az eget nézte. Az anyja átölelte, és azt hajtogatta, hogy nagyon szereti, de Eduard nem válaszolt.
Hallani sem akart többé a szeretetről: elege volt az egészből. Azt hitte, képes lesz követni az apja tanácsát, és lemondani a vágyairól. De már késő volt, túl messzire ment: átlépte a határt, amely elválasztja az embert az álmától, és innen nincs visszaút. Se előre, se hátra nem tudott lépni, így hát inkább kiszállt a játékból.
Eduard még öt hónapot töltött Brazíliavárosban. Specialisták kezelték, és a skizofrénia egy ritka fajtáját állapították meg nála, ami akár a kerékpárbaleset következménye is lehetett. Aztán Jugoszláviában kitört a háború, azonnal visszahívták a nagykövetet. Túl sok súlyos probléma gyűlt össze ahhoz, hogy a család foglalkozni tudjon a beteg fiúval, és az egyetlen helyes megoldásnak az látszott, ha otthagyják az új szanatóriumban, a Villetében.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.