Mire Eduard a történet végére ért, beesteledett, és mindketten reszkettek a hidegtől.

– Menjünk be – mondta a fiú. – Már tálalják a vacsorát.

– Gyerekkoromban, amikor meglátogattam a nagymamámat, mindig megálltam egy kép előtt, ami ott lógott a falon. Egy nőt ábrázolt – a Szűzanyát, ahogy a katolikusok nevezik –, aki a világ fölött lebegett, a karját kitárta a föld felé, és az ujjaiból fénysugarak áradtak. De az izgatott a legjobban, hogy egy élő kígyót taposott a lábával. Meg is kérdeztem a nagymamámat: „Nem fél a kígyótól? Nem fél, hogy megmarja a lábát, és megöli a mérgével?” A nagymamám azt válaszolta: a Bibliában az áll, hogy ez a kígyó hozta a földre a Jót és a Rosszat. Ő pedig a szeretete által uralkodik a Jó és a Rossz fölött.

– Mi köze ennek az én történetemhez?

– Mivel csak egy hete ismerlek, túl korai lenne azt mondani: szeretlek. De mivel valószínűleg nem érem meg a hajnalt, egyben túl késő is. Ám a férfi és a nő legnagyobb őrülete éppen ez: a szeretet, a szerelem. Te a szeretetről meséltél az előbb egy történetet. Őszintén hiszek benne, hogy a szüleid jót akartak neked, és mégis éppen ez a szeretet tette tönkre az életed. A nagymamám képén az az asszony eltapossa a kígyót. Ez azt jelenti, hogy a szeretetnek két arca van.

– Értem, amit mondasz – mondta Eduard. – Azért is akartam az elektrosokkot, mert nagyon összezavarodtam miattad. Nem tudom, mit érzek, de a szeretet egyszer már összetört.

– Ne félj. Ma megkértem Igor doktort, hogy engedjen ki innen, hadd válasszam ki magamnak a helyet, ahol örökre lehunyhatom a szemem. De amikor megláttam, hogy lefognak az ápolók, egyszerre megértettem, hogy nem akarok innen elmenni, mert a te arcodat akarom utoljára látni, amikor itt hagyom ezt a világot. Úgy döntöttem tehát, hogy maradok. Amíg aludtál a kezelés után, újabb rohamom volt, és azt hittem, eljött a búcsú pillanata. Néztem az arcodat, próbáltam kitalálni a történetedet, és úgy éreztem, boldogan halok meg. De nem haltam meg: a szívem ezúttal is kibírta, talán mert fiatal vagyok.

Eduard lehajtotta a fejét.

– Ne szégyelld, hogy szeretnek. Nem kérek tőled mást, csak azt, hogy engedd, hogy szeresselek, és még egyszer zongorázhassak neked – ha lesz hozzá erőm. És még valamit: ha hallod, hogy haldoklom, kérlek, gyere be hozzám a kórterembe. Ezt az egyet tedd meg a kedvemért.

Eduard sokáig hallgatott. Veronika már azt hitte, hogy visszavonult a saját világába, és nem fog egyhamar kijönni.

De a fiú hirtelen kinézett a hegyekre, a falakon túlra, és azt mondta:

– Ha akarod, kiviszlek innen. Csak annyi időt adj, hogy összeszedjem a holmim és a pénzem. Aztán együtt elmegyünk.

– Nincs sok időm, Eduard. Ugye tudod?

Eduard nem válaszolt. Bement, aztán visszajött a holmijával.

– Örökké fog tartani, Veronika. Sokkal tovább, mint az egyforma napok, amiket itt töltöttem, hogy elfelejtsem a Paradicsom vízióit. Már majdnem el is felejtettem, de úgy tűnik, visszatértek. Menjünk. Az őrültek őrültségeket csinálnak.

Aznap este, amikor a betegek leültek vacsorázni négyen hiányoztak. Zedka, akiről tudták, hogy meggyógyult, és hazaengedték. Mari, aki biztosan moziba ment, ahogy szokott. Eduard, aki valószínűleg még nem tért magához az elektrosokk-kezelés után. Ahogy erre gondoltak, megijedtek, és csendben elkezdtek enni.

Hiányzott a barna hajú, zöld szemű lány is. Tudták róla, hogy nem éri meg a hétvégét.

A Villetében soha nem beszéltek nyíltan a halálról. De azt észrevették, ha valaki hiányzott, bár mindannyian úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

Az asztalok között megindult a pusmogás. Volt, aki elkezdett sírni, hiszen olyan fiatal volt szegény, tele volt élettel, és most ott fekszik a hullaházban, a szanatórium mögött. Csak a legbátrabbak merészkedtek odáig, de ők is csak nappal, világosban. Három márványasztal állt ott, és az egyiken mindig más test feküdt, lepedővel letakarva.

Mindenki tudta, hogy ma este Veronika fekszik ott. Az igazi elmebetegek rögtön el is felejtették, hogy egy hétig volt ott egy lány, aki néha megzavarta az álmukat a zongorajátékával. Néhányan kicsit elszomorodtak a hír hallatán, főleg azok a nővérek, akik az intenzív osztályon ápolták. De a kórházi dolgozók hamar megtanulják, hogy nem szabad közel kerülni a betegekhez, hiszen előbb-utóbb vagy meggyógyulnak és elmennek, vagy meghalnak, ráadásul a többségnek folyamatosan romlik az állapota. Ők egy kicsit hosszabb ideig voltak szomorúak, de azért hamar túltették magukat rajta.

A betegek többsége azonban csak színlelte a megrendülést és a szomorúságot: valójában megkönnyebbült. Mert ezúttal sem érte jött el a Halál Angyala.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.