A mikor vacsora után összegyűltek a Testvériség tagjai, egyikük közölte a többiekkel, hogy Mari nem moziba ment, hanem végleg elhagyta a Villetét, és soha nem tér vissza. Búcsúzóul hagyott nekik egy levelet. Senkit nem rázott meg különösebben a hír: Mari más volt, mint ők, túl bolond volt, és soha nem tudta igazán kihasználni ezt a különleges helyzetet, amelyben éltek.

– Mari soha nem tudta felfogni, mennyire boldogok vagyunk itt – mondta az egyikük. – Hasonló érdeklődésű barátaink vannak, megvan a napi programunk, időnként elmegyünk együtt szórakozni, előadókat hívunk meg, akik érdekes és fontos dolgokról beszélnek nekünk, aztán megvitatjuk az eszméiket. Elértük a tökéletes egyensúlyt, amelyre oly sok ember hiába vágyik.

– Arról nem is beszélve, hogy itt, a Villetében nem fenyeget minket a munkanélküliség, a boszniai háború következményei, a gazdasági problémák vagy az erőszak – mondta egy másik. – Megtaláltuk a harmóniát.

– Mari rám bízott egy levelet – mondta a férfi, aki közölte a hírt a többiekkel, és elővett egy borítékot. – Megkért, hogy olvassam föl nektek, mert mindannyiunktól el szeretne búcsúzni.

A legidősebb férfi kinyitotta a borítékot, és teljesítette Mari kívánságát. A levél közepén abba akarta hagyni, de már késő volt, végig kellett olvasnia.

Fiatal ügyvédnő koromban gyakran olvastam egy angol költő verseit, és az egyik mondata nagyon megragadott: „légy, mint a forrás, amely örökké túlcsordul, s ne mint a tó, amelyben mindig ugyanannyi víz van”. Mindig úgy gondoltam, hogy nincs igaza a költőnek: kockázatos dolog túlcsordulni, mert fönnáll a veszély, hogy olyan területeket árasztunk el, ahol a szeretteink élnek, és belefulladnak a szeretetünkbe, megfojtjuk őket a rajongásunkkal. Ezért inkább úgy éltem, mint a tó, és soha nem léptem át a saját határaimat.

Aztán, egyszer csak, soha nem fogom megtudni miért, jött a pánikbetegség. És pontosan olyan ember lett belőlem, amilyen soha nem akartam lenni: forrás lettem, amely kiárad, és mindent elönt maga körül. És ennek az lett a következménye, hogy ide kerültem, a Villetébe.

De miután meggyógyultam, újra tó lettem, és ekkor ismertelek meg titeket. Köszönöm nektek a barátságot, a szeretetet, és az örömteli pillanatokat. Úgy éltünk itt, mint a halak az akváriumban, boldogan, mert valaki rendszeresen megetetett minket, és az üvegen keresztül mindig láthattuk a kinti világot, amikor csak akartuk.

De tegnap – egy zongora és egy lány miatt, aki valószínűleg ma már nem él – valami nagyon fontosra döbbentem rá. Rájöttem, hogy az élet itt bent pontosan ugyanolyan, mint odakint. Ott is, ugyanúgy, mint itt, csoportokba verődnek az emberek, falakat emelnek maguk köré, és nem engedik, hogy bármi ismeretlen megzavarja középszerű életüket. Minden tettüket a megszokás diktálja, haszontalan, semmitmondó dolgokban mélyednek el, akkor szórakoznak, amikor felszólítják őket, hogy szórakozzanak. Ami pedig a többi embert illeti: mindenki oldja meg a maga problémáit. A legtöbb, amit tehetnek, hogy megnézik a tévében a híreket – ahogyan mi is mindig megnéztük –, de valójában ezt is csak azért teszik, hogy meggyőződhessenek róla, mennyire boldogok még egy ilyen szörnyű világban is, amely tele van gonddal és igazságtalansággal.

Azaz –, a Testvériség hétköznapjai semmiben sem különböznek a kinti hétköznapoktól – egyikük sem akar tudni róla, mi van az akvárium üvegfalain túl. Ez sokáig nagyon jó volt és megnyugtató. De az ember változik, és most kalandra vágyom, még hatvanöt évesen is, bár tisztában vagyok a korlátaimmal. Elmegyek Boszniába: ott várnak engem, bár még sosem láttak, és én sem láttam őket. De tudom, hogy szükségük van rám, s hogy egyetlen kaland többet ér, mint ezer egyforma nap, amit kényelemben és jólétben töltök.

Amikor a férfi a levél végére ért, a Testvériség tagjai visszamentek a szobáikba és a kórtermeikbe, a fejüket csóválták, és azt gondolták: ez a Mari végképp megőrült.

Eduard és Veronika megkereste Ljubljana legdrágább éttermét, a legjobb ételeket rendelték, és megittak három üveg 88-as évjáratú bort – amely az évszázad egyik legjobb évjárata volt. Vacsora közben egyszer sem említették a Villetét, sem a múltat, sem a jövőt.

– Tetszett a kígyó története – mondta Eduard, miközben vagy századszor töltött a poharába. – De a nagymamád már nagyon öreg, ezért nem tudta jól értelmezni.

– Több tisztelettel beszélj a nagymamámról! – kiabálta Veronika. Már részeg volt, és a hangoskodásra mindenki feléjük fordult.

– Koccintsunk hát ennek a lánynak a nagymamájára – mondta Eduard, és felállt. – Ürítem poharam a nagymamájára ennek az őrültnek, aki itt ül velem szemben, és biztosan a Villetéből szökött meg!

Az emberek erre visszafordultak, és beletemetkeztek a tányérjukba, mintha mi sem történt volna.

– Emelem poharam a nagymamámra! – folytatta Veronika.

Az étterem tulajdonosa odajött az asztalukhoz.

– Kérem, viselkedjenek.

Pár pillanatig halkabban beszéltek, de aztán megint elkezdtek kiabálni, értelmetlen zagyvaságokat beszéltek, és illetlenül viselkedtek. A tulajdonos megint odament hozzájuk, és közölte velük, hogy nem kell kifizetniük a számlát, de azonnal hagyják el az éttermet.

– Legalább megspóroljuk a pénzt, amit erre a drága borra költöttünk volna! – mondta Eduard, és koccintottak. – Gyerünk innen, mielőtt meggondolja magát!

De a férfi nem gondolta meg magát. Kihúzta Veronika székét, látszólag udvariasan, valójában azért, hogy minél hamarabb fel tudjon állni az asztaltól.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.