Kimentek a kis térre, a város közepén. Veronika meglátta a kolostort, ahol lakott, és ettől egy pillanatra kijózanodott. Eszébe jutott, hogy mindjárt meg fog halni.

– Vegyél még bort! – kérte Eduardot.

Volt a közelben egy bár. Eduard hozott két üveg bort, leültek a téren, és elkezdtek inni.

– Mi bajod a nagymamám értelmezésével? – kérdezte Veronika.

Eduard olyan részeg volt, hogy komoly erőfeszítésébe került visszaemlékezni, mit mondott az étteremben. De sikerült.

– A nagymamád szerint az a nő azért tapossa azt a kígyót, mert a szeretet uralkodik a Jó és a Rossz fölött. Ez egy nagyon szép és romantikus értelmezés, de nem erről van szó.

Én is láttam már ezt a képet, ez is egyike a Paradicsom vízióinak, amit le akartam festeni. Sokat gondolkodtam rajta, miért ábrázolják mindig így Szűz Máriát.

– És miért?

– Mert a Szűzanya, azaz a női energia, uralkodik a kígyó fölött, amely a bölcsesség jelképe. Ha láttad Igor doktor gyűrűjét, akkor biztosan emlékszel, hogy az orvostudomány szimbóluma van rajta, vagyis két kígyó egy pálcára tekeredve. A szeretet a bölcsesség fölött áll, ahogy a Szűz is a kígyó fölött áll. Számára minden Sugallat. Ő nem vélekedik, hanem érez. Nem ítélkezik a jó és a rossz fölött.

– És tudod, mit mondok? – mondta Veronika. – A Szűzanyát soha nem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek. Gondolj bele, milyen fárasztó lett volna mindenkinek megmagyarázni azt a képtelen históriát a Szentlélekkel! De ő nem magyarázott semmit, csak annyit mondott: „így történt”. Tudod, mit mondtak erre a többiek?

– Hát persze hogy tudom. Hogy őrült!

Nevettek. Veronika fölemelte az üveget.

– Egészségedre! Itt az ideje, hogy megfesd a Paradicsom vízióit, ahelyett hogy csak beszélsz róluk.

– Veled fogom kezdeni – válaszolta Eduard.

A kis tér mellett van egy kis domb. A kis domb tetején van egy kis vár. Veronika és Eduard fölment a meredek úton, közben káromkodtak és nevettek, néha meg-megcsúsztak a jeges lejtőn, és sóhajtoztak, hogy milyen fáradtak.

A vár mellett egy hatalmas, sárga daru áll. Aki először jár Ljubljanában, azt hiszi, hogy azért van ott, mert restaurálják a várat, és bizonyára nemsokára befejezik. De Ljubljana lakói tudják, hogy a daru már évek óta ott áll, és voltaképpen senki sem tudja, mi célból.

Veronika elmesélte Eduardnak, hogy amikor az óvodában az a feladat, hogy le kell rajzolni a várat, a gyerekek a darut is mindig rárajzolják a képre.

– Mellesleg a daru jobb állapotban van, mint a vár.

Eduard nevetett.

– Neked már meg kellett volna halnod – mondta, még az alkohol hatása alatt, de a hangjába némi félelem vegyült. – Nem bírhat ki a szíved egy ilyen emelkedőt.

Veronika megcsókolta, hosszan, gyengéden.

– Nézd meg jól az arcom – mondta. – Vésd jól a lelkedbe, hogy egy napon le tudd festeni. Ha akarod, kezdd velem, de mindenképpen kezdj el festeni. Ez az utolsó kívánságom. Hiszel Istenben?

– Hiszek.

– Akkor esküdj meg az Istenre, akiben hiszel, hogy le fogsz festeni.

– Esküszöm.

– És hogy miután lefestettél, folytatod a festést.

– Erre nem tudom, hogy megesküdhetek-e.

– Megesküdhetsz. Továbbmegyek: köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek. Azért jöttem a világra, hogy átéljem mindazt, amit átéltem, hogy öngyilkos legyek, hogy tönkretegyem a szívem, hogy találkozzam veled, hogy fölmásszunk erre a dombra, és hogy a lelkedbe vésd az arcom emlékét. Egyedül ezért jöttem a világra: hogy visszatereljelek az útra, amelyről letértél. És ne akard, hogy úgy érezzem, felesleges volt az életem.

– Lehet, hogy túl korai, lehet, hogy túl késő, de most én is ki akarom mondani, ahogy te is kimondtad: szeretlek. Nem muszáj elhinned, lehet, hogy butaság, és az is lehet, hogy csak képzelődöm.

Veronika átölelte, és arra kérte az Istent, akiben nem hitt, hogy most szólítsa magához.

Lehunyta a szemét, és érezte, hogy a fiú is ezt teszi. És jött a sötétség, jött a nehéz álom. A halál édes volt, borszagú, és simogatta a haját.

Eduard arra ébredt, hogy valaki megérinti a vállát. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy már hajnalodik.

– A városházán kérhetnek menedéket – mondta az őr. – Megfagynak, ha itt maradnak.

Egy pillanat alatt eszébe jutott minden, ami az előző éjjel történt. A karjaiban egy nőt tartott összekuporodva.

– Ő… ő halott.

De a nő megmoccant, és kinyitotta a szemét.

– Mi történt? – kérdezte Veronika.

– Semmi – válaszolta Eduard, és segített neki fölállni. – Illetve, azt hiszem, hogy csoda: kaptunk még egy napot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.