Életem legsötétebb pillanata volt ez. Nem akartam tovább élni és nem volt szabad meghalnom sem. Ó, a párás síkság sötét kétségbeesése! Hogyan sejthettem volna akkor, milyen aranyos napfény árad a völgyek között a magaslati útra? Mennyi szívfájdalomtól menekültem volna meg, ha valaki megmondhatta volna, hogy Isten már rátette a kezét arra a valakire, aki majd egyszer a férjem lesz, s akinek ugyanolyan ideáljai vannak, mint nekem és éppen úgy vágyott Isten mélységes céljainak a megismerésére. De nekem fenékig kellett üríteni a párás síkság üres ígérgetéseit, csak így tudtam csalogatásaitól és ravasz követeléseitől megszabadulni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.