Sokszor megbántok embereket, de sokszor engem is megbántanak. Olykor hazudok, de hát senkisem tökéletes. Vannak kegyes hazugságok is, de azok is mély nyomot hagynak bennem. Van, hogy kijelentek valamit ami később megváltozik és ezért mások megszidnak. De az érzések múlandók és gyakran megváltoznak. Van,hogy egy barátom megharagszik rám, de megbocsát nekem. Van, hogy megbánt egy barátom, de én megbocsátok neki. Vannak az életben óriási problémák, de túl lehet élni mindent...nem szabad feladni az álmainkat és nem szabad összeomlani, ha valaki csalódást okoz. Mert az élet olykor szép is tud lenni, viszont nem tagadom, hogy néha én is eldobnám a fenébe. Viszont bolondság nem élni az életünket, ha már megkaptuk. Szóval éld ki minden percét és szeress, nevess, sírj, ha úgy van és sose add fel! A dolgoknak megvan a saját életük, szembeszállnak velem, szembeszállnak azzal, hogy brutálisan rögzítsék őket, mert akkor végük van, meghaltak. Ne akarjunk mindenről beszélni. Mialatt írok, és az írásomon töprengek, megértem a hallgatagok, a nem-írók titkát. Ôk beérik az események visszahozhatatlan egyszeriségével, nem olyan hiúk és kishitûek, hogy konzerválni akarnák őket. Hiábavaló fáradság. Az olvasó úgysem fog átérezni valamit, amit ő maga nem ismer, vagy legalábbis nem képzelt már el. Minek kell hát írni? Tán a rokonlelkek számára, akik közel állnak hozzánk? De félő, hogy a dolgokat agyonbeszéljük, és megöljük a titkot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.