Tudom már nagyon késő mondani, tudom már nincs értelme mondani, tudom, már felesleges megvallani, tudom már nincs értelme elárulni: életem része voltál, életem része maradsz, mint távoli, mint elérhetetlen, mint titok. 
A titok egy szép, egy valós csoda: talán megfejthető, talán nem, talán elérhető, talán nem. Titok. S ezért olyan fájdalmas, mert égeti az embert. Még ha sok év el is telik, akkor is benne ég, még ha hónapok telnek is el azok között a ritka pillanatok között is, amikor hallhatom a hangod, vagy csak messziről láthatlak bennem van a mosolyod, bennem él a hangod, s lelked mélysége.
Még ha el is veszítem a békét, melyet Te adhatsz nekem, vagy már már a hitem is remeg, akkor is tudom, ott valahol messze, mely nem kilométerekben számítható, vagy.
Ez a fájdalom égető, de mégis izgalmas. Ez a fájdalom a lélek nemesbítése, melyet adni szeretnék valakinek, aki ismeretlen, aki a félelem tárgya.
Más vágyam már nincs. Csak szeretni és tisztelni. Talán álodozó vagyok, talán hivő, talán hitetlen, de keresek valakit. Mint Cyrano Roxant, mint Don Quihote Dulcineát, mint Kun László Éduát. Várni rád, tudom nem érdemes. De az ember gyakran keresi az értelmetlen dolgokat. De én szeretek várni rád, nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.