Szerettél valaha valakit annyira, hogy feláldoztad volna érte még azt is, ami a legfontosabb? 
Hogy vele lettél volna sokszor? 
Hogy egész nap azt vártad, hogy vele találkozz? 
Ha szomorú voltál is, azzal vigasztalódtál, hogy nem baj, este láthatom Őt? 
A szabadidő SZENT dolog, de azt is feláldoztad volna mindenestül, hogy csak vele lehess? 
Néztél valaha utána, amikor elváltatok? Féltél, hogy újra látod-e? 
S alig váltatok el, a szemed könnybe lábadt, mert már hiányzott a szeretett személy? 
Volt már olyan pillanat az életedben, hogy szomorú voltál, mérges, s mikor rágondoltál, megnyugodtál, jobb lett a kedved? 
Feküdtél úgy karjaiban, hogy akkor is attól féltél, hogy vajon a másik őszintén ölel-e? 
Töprengtél már azon, hogy a “szeretlek” tényleg igaz érzés számára is vagy csak egy szó? 
Voltál már szomorú amiatt, hogy a másik azt hitte, csak annyit kell mondjon, hogy “szeretlek”, s azt gondolva annyi is elég, neked meg több kellett volna és SZENVEDTÉL, viszont nem szóltál róla, nehogy őrültnek tűnj? 
Sírtál már azért, ha nem láthatod? 
Fájt a hiánya és az is jutott már eszedbe, hogy ő nem így érez, hogy neki nem hiányzol? 
Féltél attól, hogy ő nem szeret annyira, mint te szereted Őt? 
És attól, hogy talán nem félt, hogy Ő nem menne eget-földet összekeresve utánad, ha netán elhagynád? 
Éreztél szégyent valaha is az Ő viselkedése miatt? Volt, hogy ezt te mind elnézted neki és ezek miatt mások hülyének néztek? 
És lassan te is elhitted, a SZERELEM FÁJ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.