A Szilveszter története
Az a nap, amelyen a nyugati világ elbúcsúzik az óévtől, I. Szent Szilveszter pápáról kapta a nevét, akit 314-ben választottak a keresztény egyház vezetõjének és 335-ben, éppen december 31-én hunyt el Rómában. Az ünnep a nyugati kultúrkörben sokáig ide-oda tolódott. Volt idő, mikor december 24-én ünnepelték, de előfordult, hogy előrecsúszott vízkereszt, illetve a Háromkirályok napjára, január 6-ára, és csak néhány évszázada, 1691-ben XII. Ince pápai döntésével rögzült január elsejére.

1. A régi magyar babona szerint, ha nem falunk fel mindent szilveszterkor, akkor az új esztendőben sem fogunk hiányt szenvedni. Tehát hagyj ételt a hűtőben, meg a kamrában. (Ahányan megrohamozták a nagyáruházakat az idén is, ebben remélhetőleg nem lesz hiba!)
    
2. Ma nem szabad baromfihúst enni, mert a baromfi hátrakaparja a szerencsénket.
    
3. A hallal is jobb óvatosnak lenni, mivel folyó menti vidékeken - ezek szerint Budapesten, vagy Szegeden is - szerencsét hoz (ahány pikkely, annyi pénz), máshol viszont baljós állat, hiszen vele elúszik a háziak szerencséje.
    
4. A boldogságot és az életet többféle rétessel lehet hosszúra nyújtani. Minél gazdagabb, bővebben adagolt a töltelék a rétesben, annál bővebben méri a boldogságot az ég az új esztendőben.
    
5. Régi szokás az egész kenyér megszegése is, hogy mindig legyen a családnak kenyere.
   
6. Újév napján semmit ne vigyünk ki a házból, mert a hagyomány szerint "elszáll a tehén haszna", ám ha nincs tehetnünk, akkor is "elszáll a hasznunk". (Ezen a napon nem jó sem kölcsönadni, sem kölcsönvenni semmit.)
    
7. Sok háznál mandulaszemet vagy más apróságot főztek a lencsefőzelékbe, és az a leányzó vagy legény, aki ezt megtalálta, a babona szerint férjhez ment, vagy megnősült a következő esztendőben.
    
8. Aki lencsét eszik, annak az év során soha nem ürül ki a pénztárcája. A lencsét egyes vidékeken babbal, vagy más szemes terménnyel helyettesítik.
   
9. A pogácsába Szilveszterkor érmét sütnek, és aki a szerencsepénzt megtalálja, annak bőséges lesz a következő éve. (Kivétel, ha ráharap, és fogorvosra költi az egész vagyonát. Ha a házigazda maga fogorvos, vagy fogtechnikus a húzás méginkább bőséget eredményezhet!) Figyelem, a pogácsának még éjfél előtt el kell fogynia, különben az egész a viszájára fordul!
   
10. Az óév és újév közötti éjszakán arra is fény derülhet, ki lesz életünk párja. A népszokás szerint nem kellett hozzá más, mint néhány házilag gyúrt gombóc, amibe gondosan belerejtették a papírra írt legkülönfélébb férfineveket. Amelyik gombóc főzéskor elsőnek feljött a víz felszínére, az tartalmazza a jövendőbeli nevét. (Manapság ezzel is érdemes csínnyán bánni, mert ahány kitekert, faramuci név manapság adódik, a Ladó Utónévkönyv is kevés volna, hogy egyenlő esélyt adjunk a sorsnak.)
     
11. Újév első napján igyekeztek tartózkodni a veszekedéstől, házi viszálykodástól, mert az egész évet veszekedéssel töltötték volna.
     
12. Szokás volt kora reggel friss vízben mosakodni, hogy egészségesek maradjanak. Aki reggel a kútról elsőnek mert vizet, "elvitte az aranyvizet", és egész évben szerencsés volt.
     
13. Ezen a napon nem szabad orvost hívni, orvoshoz menni, mert akkor betegséggel töltjük majd a következő évet.
     
14. Ezen a napon tilos kivinni a szemetet, mert kidobjuk vele a szerencsénket.
     
15. Szerencsét hoz, ha megtöltjük az összes félig teli/üres konyhai tartónkat. (kávétartó, cukortartó, sótartó, bors tartó, lisztes edény, zsíros bödön, stb...) Ha ezek teli vannak, egész évben bőséget élünk, de ha üresek, vagy alig van bennük, akkor szükséget szenvedünk ezekben a dolgokban.
     
16. A szerelmesek, házasulandók külön figyeltek, hogy a mézes bödön teli legyen, illetve hogy legyen méz a háznál, ugyanis ha a szerelmesek megkenik ajkukat mézzel, és éjfélkor úgy váltanak csókot, akkor édes és hosszú lesz a szerelmük, házasságuk. Ezt a babonát akár ma is ki lehet próbálni.
     
17. Egyes vidékeken a gyermekek száját is mézzel kenték meg ezen a napon, hogy édes beszédű, kedves emberré váljon, hogy sok édességet ehessen az esztendőben, na meg persze a praktikus parszti ész nem hagyta figyelmen kívül, hogy az a módszer a száj kicserepesedése ellen is kitűnő.
     
18. Pulykát enni is szerencsétlen dolog, mert mérget hoz a házhoz.
     
19. Disznóhúst azért érdemes ennünk, mert a disznó előretúrja a szerencsét.
    Éjfélkor sokhelyütt meg kellett húzni a malac farkát, hogy bőség és szerencse legyen az új esztendőben. Amilyen hosszan visít a malac, olyan hosszú lesz a jó hírünk az új esztendőben. (Főleg, ha az állatvédők verik ránk, állatkínzásért!)
     
20. Nem jó dolog ma nagy értékű holmit vásárolni, mert egész évben kiadások várnak. 
     
21. Érdemes egy érmét ma elásni, holnap pedig kiásni, így "kincslelő" esztendő vár ránk.
     
22. Ma bőségesen kell enni-inni adni a háziállatoknak, kutyának, macskának, lónak, tehénnek, mert ha ma jóllaknak, egész évben jóllaknak. Egyes vidékeken ezt ülönösen a kutyára vonatkoztatták, mivel ha annyi a maradék, hogy a kutya is degeszre tömi a bendőjét, akkor gazdagság vár egész esztendőben.
     
23. Éjfél után érdemes jövendőt mondatni, gyertyát önteni, vagy ólmot önteni. (Ólommal óvatosan, mivel az ólom mérgező!) ebből kiderülhet kibe leszünk szerelmesek az esztendőben, vagy megtudhatjuk, mi okozza a szerencsénket, de azt is, hogy ki/mi áll annak útjába.
     
24. Aki üzlettel foglalkozik, annak gyümölcsöket kell ennie, hogy gyümölcsöző esztendő köszöntsön rá. Ha almát eszik, számlálja meg, hány almamag van az almában, annyi siker üti a markát abban az esztendőben.
     
25. Aki férjhez akar menni, az ügyeljen arra, hogy egy csinos ifjú férfi kívánjon neki elsőnek boldog újesztendőt. Ha nő kíván, az szerencsétlenséget hoz, ha meg idős férfi, akkor ebben az évben sem megy férjhez, ha pedig nős ember, akkor nős férfi szeretője lehet.
     
26. Az év utolsó napján tilos mosni, varrni - bevarrják a tyúk fenekét - teregetni, seperni - kiseprik a szerencsét - vasalni - kilapítják a szerencsét - és más hasonlatos házi munkákat végezni.
    
    
27. Az éjféli durrogtatásnak is nagy hagyománya van, egyes vidékeken állati hólyagot (marha vagy sertés) fújtak fel és durrantottak el az óév búcsúztatására. Volt ahol ilyenkor behívták a macskát, és ha a macska messzire szaladt ijedtében, akkor elvitte a szerencsétlenséget, átkokat, boszorkányságot, de a a kutya ijedt meg, az elvitte a házastársi hűséget. (Sajnos az ilyen kutya gyakran balul végezte.) Ennek a szokásnak az utódja a pezsgőbontás, és sajnos a petárdázás is, ami számos állat vesztét okozza, és semmi pozitívat nem jelent.
    
    
28. Újkeletű babona, hogy ilyenkor legyen legalább egy nagy értéket tartalmazó bankkártya, vagy egy nagy címletű bankó a tárcánkban, hogy az évben ez alá soha ne menjen a vagyonunk.
     
29. Sokan ezen a napon tankolják tele az autójukat, hogy a következő évben mindig tele legyen a benzintank.
     
30. Akik ma dolgoznak, olyan féle munkát végezzenek amit egész évben kívánnak maguknak és úg végezzék, ahogy egész évben dolgozni akarnak és tudnak. (jókedvben, örömben, vidámságban.) Ha ma dolgozó emberekkel találkozunk, mindegyikükkel legyünk tehát vidámak, dicsérjük meg őket. (Elsején, ha vásárolunk, adjunk 1 Ft "borravalót" szerencsepénznek!)
    
31. Szintén új babona, hogy malacos képet, kabalát, vagy az édes évet jelentő marcipán malackát hordanak maguknál akik bőséget és boldogságot akarnak varázsolni.

Ha én elmegyek innen, velem jön a világ.

Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve.

És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak.

Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.

Az orosz író, Csehov mondja, ha a történetben felbukkan egy puska, annak el kell sülnie.

(…)

Nos, Csehov a következőt akarta ezzel mondani. A szükségszerûség önálló fogalom. Másképpen áll az össze, mint a logika, erkölcs vagy a dolgok jelentése.

A funkciója abban van, hogy létezik. Ez a dramaturgia.

Az ésszerűség, a morál, a szemantika nem önmagában, hanem más dolgokhoz való viszonylatában jön létre.

Talán csak a távolság mutatja meg, mennyire hiányozhat valami. Talán messzire kell utazni, hogy kiderüljön, milyen becses is az a hely, ahonnan elindultunk.

szólj hozzá: Hogyan csomagoljunk macskát?

Minden emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nem csak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalán nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ô valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről azt hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él.

A rossz ember, az erős ember senkire sem haragszik, mert vastag páncél védi a szívét, és akinek leginkább ártani akar, arra sem haragszik, mivel a harag drága erőpazarlás. Ezért tartózkodjunk a haragvástól, és ha megdobnak kővel, dobjuk vissza a követ mosolyogva és orcánk elváltoztatása nélkül, de hétszeres erővel, ha tudjuk. Ha pedig nem tudjuk, bele kell nyugodnunk abba, hogy izmaink még gyakorlásra szorulnak.

"Az ember szíve olyan, mint a ketrecbe zárt madár." Amikor táncolsz, a szíved énekel, mint a madár, mely arra vágyik, hogy eggyé váljon Istennel.

A születés ideje, a halál ideje
az ültetés ideje, a szüret ideje
a gyilkolás ideje, a gyógyítás ideje
a rombolás ideje, az építés ideje
a sírás ideje, a nevetés ideje
a kiáltás ideje, a tánc ideje
a kődobás ideje, a kőgyűjtés ideje
az ölelés ideje, az elválás ideje
a keresés ideje, az elvesztés ideje
a megőrzés ideje, az eldobás ideje
a széttépés ideje, az összevarrás ideje
a szeretet ideje, a gyűlölet ideje
a háború ideje, a béke ideje.

Célunk lehet például az is, hogy visszahódítsuk szerelmünket, aki valami apró félreértés miatt elhagyott bennünket. Szerelmünk szerint ugyan csak annyi történt, hogy már nem minket szeret, hanem valaki mást, de ez természetesen lehetetlen. Csupán meg kell nézni minket és azt a másikat. Nem akarok szegény nyálcsorgató nyomorékra semmi rosszat mondani, de minden szépségversenyen megelőzné egy tüdővészes hiéna. Szerelmünk esetében egyszerűen arról van szó, hogy valami aprósággal megbánthattuk. Ráhapciztunk a nyakára. A lábára léptünk tánc közben. Mi ettük meg véletlenül a csoki nagyobbik felét. Halálos biztonsággal állíthatjuk, hogy csak valami efféle kis izé miatt halványulhatott el irántunk érzett lángoló érzelme. Semmiféle más oka nem lehetett ugyanis arra, hogy elhagyjon minket. Illő szerénységgel és a mamánk elfogultságok nélküli szavaival szólva magunkról, mi olyan tökéletesek vagyunk, hogy ha kedvünk támad, francia parfümöt pisilünk, Húsvétkor és minden kedden. Szerelmünk nevelését semmilyen körülmények között se kezdjük azzal, hogy lábaihoz borulunk, és miközben taknyunk, nyálunk összefolyik, azt zokogjuk, hogy kéhér-lehek, gyehe-rehe vihisz-szahaaa! Ennél nagyobb hibát nem követhetnénk el. Csak semmi könyörgés! (...) Hadd érezze a bűnös lélek, mennyire megbántotta azt, aki csak érte, csak vele, neki bele és általa...! Szóval minket. Javaslom: ne is keressük a közelségét.

Mondtam anyámnak, hogy figyeljen ide, egész nap vizsgáztattam, fáradt vagyok, és különben is, negyven fok van és csúcsforgalom, de ő meg se hallotta, csak elmondta megint, hogy induljak azonnal. Még jó, hogy az egyetemről hívtam, az valamivel közelebb van hozzá, mindig mondja is, hogy többször átugorhatnék, régebben még jártam is hetente, de mostanában alig bírom rávenni magam. Csak mesél és mesél, de nem apámról, inkább mindenféle rokonokról és ismerősökről, és közben állandóan kiszaladgál a konyhába, és hol száraz bolti kekszet hoz, hol egy pohár vizet. Meg se kérdi, hogy szomjas vagyok-e, csak hozza és rakja le elém, volt, hogy hat pohárral is behozott, a harmadik után már nem is szóltam, hogy nem kérek, csak felvettem, és belekortyoltam, és megköszöntem. Végül is van benne valami logika, de inkább sört innék ilyenkor. És az is bánt, hogy nemcsak érzem, látom is, hogy a poharak ragacsosak, pedig anyám régebben nagyon vigyázott a tisztaságra. Biztos sokat romlott a szeme, csak nem akarja bevallani se magának, se nekem. Nóra mondta is neki, hogy nem kéne már egy mosogatógép? De anyám elszörnyedt még a gondolatától is. Persze az is lehet, hogy csak hideg vízzel mosogat, és a mosogatószerrel is spórol.

Bevágtam magam a kínzókamrává hevült kocsiba. Bekapcsoltam a klímát, de percekig álltam a dugóban, amíg végre kezdett hatni. Ment a rádió, és én csak arra tudtam gondolni, hogy minek ez az egész; a múltkor is, amikor ugyanezzel állt elő, és azonnal pattantam, tulajdonképpen nem is akart semmit. Csak hordta nekem a vizet, és amikor letette elém az asztalra, oldalról megsimogatta a hajamat, így ment ez egymás után kétszer, víz, simogatás, víz, simogatás. Amikor végre rákérdeztem, hogy tulajdonképpen miért is hívott, azt mondta, hogy elfelejtette. Már az ajtóban álltam, amikor egyszerre elfelhősödött az arca: de hiszen nem is adtam neked limonádét! És már fordult is be a konyhába, mielőtt mondhattam volna valamit.

Megálltam a konyhaajtóban. Egy virágos rongydarabból göngyölt ki egyetlen szem citromot. Néztem, ahogy előveszi a kést a fiókból, félig háttal állt nekem, néztem a gyűrűket az ujján, ahogy a kövek a citrom világító sárgájától még zöldebbnek látszottak. Gyerekkoromban sokat könyörögtem, hogy adja kölcsön a gyűrűit a kalózok kincse játékhoz, de mindig megmutatta, hogy ha akarná, se tudná levenni őket, ezek a nagymama gyűrűi, magyarázta, csak neki sokkal kisebb volt a keze. Ez külön tetszett, hogy ezek tulajdonképpen egy halott gyűrűi, mindig úgy képzeltem, hogy a Kerekes nagymama, akit csak képről ismertem, és ezért fiatal lányként tudtam csak elképzelni, egy frissen elfoglalt hajó fedélzetén fekszik kalapban, hosszú fehér ruhában, mellkasán piros vérfolt, egy halálfejes kalóz térdel mellette és a gyűrűit rángatja. Ma persze kicsit lötyögnek már a gyűrűk az anyám ujján, de most meg a bogos ízületei miatt nem bírja őket levenni.

Az Astoria és a Blaha között megint dugó volt, húsz percig állt a sor, időnként káromkodások sisteregtek fel, amikor egy-egy motoros vágott át a szinte egymásnak préselődött autósorok között. Doboltam a kormányon és fütyörésztem. Eszembe jutott az indiánfekete hajú lány, a mai utolsó vizsgázó, aki szinte észrevétlen, de annál kihívóbb mosollyal a szája sarkában Csáth Géza szerelmi életéről értekezett. Ketten voltunk a teremben. Fel kellett volna állni, odalépni hozzá, szó nélkül a kézfejemre csavarni a copfját, és úgy feszíteni hátra az arcát és a hosszú, hibátlan nyakát, hogy onnan alulról nézzen a szemembe. Jó, mondtam, és melyik a kedvenc novellája. Egy elmebeteg nő naplója. Novellát mondtam, kisasszony. Elpirult, zavarba jött. Anyagyilkosság, mondta gyorsan. Nem is faggattam tovább, mert akkor tovább kellett volna látnom az izzadságtól oldalt a melléhez tapadó blúzt, ellapoztam az indexében a képről, amit a legszívesebben kitéptem és eltettem volna magamnak, és beírtam a jelest. Az ajtóból még visszanézett, köszönöm, tanár úr, mondta halkan, de diadalma teljes tudatában, mert érezte ő is, hogy legfeljebb hármast várhatott volna. Nekem mindegy volt, csak éppen a kezem szorult ökölbe az asztal alatt. Hirtelen meglódult a sor, beletapostam a gázba. Legalább békén hagyna anyám, amikor ott vagyok, engedne ülni a hűvös, elsötétített nagyszobában, és inni azt a vacak limonádét, sok jéggel, vodkával. De ő ott ül mellettem és mesél és mesél, azon az elvékonyodott, új hangján, egy egészen idegen, idegesítő öregasszony, olyan, mint bármelyik. Pedig milyen határozott, milyen büszke volt még nem is olyan régen, csak apám halála óta ingott meg. A lakásból alig jár ki, és a régi barátai helyett most az új szomszédokkal próbál ismerkedni, bár a barátnői is nagyon megfogyatkoztak már, kihalnak sorra.

A múlt héten megállított a lépcsőházban egy csinosnak igazán nem mondható vörös nő, mostanában sok ilyen menedzser vénlány vásárolt lakást a házban, és valósággal számon kérte rajtam, hogy miért nem látogatom soha az anyámat. Honnan veszi, hogy soha? Hát nem most is itt vagyok? A nő arca még jobban elfelhősödött: ő maga mondta, sőt mondja minden nap. Sokszor sír is szegény. És azt is elmondta, folytatta komoran, hogy a létminimum alatt él, a rezsit is alig bírja kifizetni, nemhogy a gyógyszereit. Nagyon kérem, mondta a vörös nő, mint egy revizor, változtasson ezen a tarthatatlan és méltatlan helyzeten. Én már többször felajánlottam, hogy adok kölcsön, de a Tóth néni sosem akarja elfogadni, azt mondja, majd egyszer biztos eljön a fia, és segít.

Éppen anyámtól jöttem akkor is, de egy szót se szólt rezsiről vagy gyógyszerekről, Erzsébetről beszélt. Számtalanszor halottam már a történetét, tudtam, hogy anyámnak barátnője volt, ígéretes színésznő. Anyám a teljes ruhatárát megörökölte. Létminimum helyett ezekről a ruhákról beszélt anyám, hogy Erzsébet melyiket mikor viselte, emlékszel arra a strucctollas kalapra, kérdezte fátyolos hangon, még eléggé az elején jártunk a felsorolásnak, úgyhogy mondtam, hogy igen, mert erre tényleg emlékeztem, nem is nagyon tudnám elfelejteni, amikor anyám egyszer betoppant meghallgatni az előadásomat a színészet és az írás kapcsolatáról a tokaji írótáborban, és abban a dög melegben egy hihetetlenül nagy, fehér kalapban jelent meg, ki tudja, hogy fért fel vele a vonatra és hogy nem állította meg útközben a rendőr, a kalapról pedig legalább másfél méter hosszan lógott le a laza pelyhes, kicsit már molyette dísztoll. Ugye, pukkadtak a nők? kérdezte anyám, már a panziószobában, amit végül nagy nehezen mégis megszereztem neki. És az benne a legkülönösebb, hogy azt hiszem, az a sok száraz kékharisnya tényleg irigyelte. Legalábbis mind köréje gyűltek, és faggatóztak, ő meg ragyogott. Ahogy ott álltam a nővel szemben a lépcsőházban, azt gondoltam, visszamegyek és számon kérem anyámon, hogy mit művelt, de nem akartam több időt veszíteni, inkább azt mondtam a nőnek, hogy most is az anyám gyógyszereiért megyek, szegény nagyon feledékeny mostanában, előrehaladott szklerózisa van, ne is törődjön vele, hogy miket mond. A vörös nőnek elkerekedett a szeme, aztán azt mondta, jaj, ne haragudjon, nem tudtam. Igazán nem látszik a nénin.

Annyi igazság volt is a dologban, hogy Nóra néha tényleg elmegy a gyógyszerekért, ilyenkor szokott is panaszkodni, hogy milyen drágák, különösen a depresszió elleni szerek. Nóra azt se felejti el hozzátenni, hogy mennyit spórolunk azon, hogy ő semmit sem szedett szülés után, csak állandóan sírt és törte a poharakat sorra, aztán seperte fel a szilánkokat, néha a kezét is megvágta ilyenkor, arra értem haza, hogy a gyerek pelenkáján véres ujjnyomok sorjáznak, de Nóra csak felmutatta a bekötött kezét, és akkor tudtam, hogy megint eltört valamit. Anyámmal is így vesztek össze, mert az elején még el-elhoztam hozzánk, de amikor egyszer megérkezett és meglátta, hogy a konyha tele van üvegcseréppel, Nóra pedig a tévé előtt alszik, kijelentette, hogy ne hozzam többet ide, ő ezt nem akarja látni. Aztán valahogy elfelejtette a dolgot, Nórával legalábbis beszélő viszonyban van, de én többet nem ajánlottam fel, hogy elhozom, ő meg magától nem jön ilyen messzire. Azt hittem, azt is elfelejtette, hogy van unokája, legalábbis soha nem kérdezett róla semmit.

Furcsa volt, hogy most nyitva találtam az ajtót. Anyám mindig alaposan bezárkózik apám halála óta, nagyon fél „a rablóktól”. A konyhába mentem először, hátha találok valami hideg italt vagy legalább egy kis jeget, egészen összetapadt a szám. Nyitom a hűtőt, sötét és üres, ki van kapcsolva. Ki tudja, lehet, hogy hónapok óta így van, elromlott, vagy csak anyám hülyült meg egészen, és így akar spórolni az árammal. De akkor mit eszik ebben a melegben? Csak nem élhet kekszen és vízen, bár tényleg, az utóbbi időben más ételt nem láttam nála. Gyorsan kivettem egy homályos üvegű poharat, csurig töltöttem csapvízzel, megittam. Csak aztán mentem megkeresni anyámat.

A hálószobában találtam rá, a toalettasztalka tükre előtt. A redőny miatt félig sötét volt, és először azt hittem, hogy anyám díványpárnákat tornyozott oda, de ahogy megreccsent a talpam alatt a padló, egyszercsak megmoccant ő is, és meglepően fürgén felém pördült a kis fehér gyógyszertári forgószéken, amit még apám hozott haza emlékbe, amikor nyugdíjba ment. Azt hiszem, eltáthattam a szám a meglepetéstől, mert anyám ragyogó mosollyal kérdezte: Ugye, milyen szép? Látod?

Egy fényesen csillogó, sötét bunda volt rajta, trapéz szabású, elegáns darab, valóban szép, ez még a félhomályban is látszott, csak az volt kicsit disszonáns, ahogy térdig kilátszott alóla a csontsovány, fehér, papucsos lába. Egyszer már láttam ezt a bundát, de nem anyámon, hanem Nórán. Amikor anyám legutóbb kórházban volt, Nóra feljárt néha megöntözni a virágokat, és egyszer felhívott az egyetemen, mégpedig az anyám telefonjáról, és azt mondta, hogy azonnal látni akar. Volt valami a hangjában, ami miatt nem tiltakoztam. Negyed óra múlva már ott is voltam, az ajtó akkor is nyitva volt, és Nóra ugyanebben a bundában jött elém, valahol megtalálta az anyám ruhái közt, csipkés melltartó volt alatta csak, és csak arra emlékszem, hogy aznap nem mentem be az előadásomra. Nóra gyertyát gyújtott a hálószobában, és a délelőttöt ott töltöttük a nagy fekete ágyon, ahol a szüleim negyvenkét éven át aludtak egymás mellett a lehúzott redőny mögött. A gyerek is akkor foganhatott, legalábbis Nóra szerint. A bundáról viszont se azelőtt, se azóta nem hallottam, bár már akkor se értettem, hogy mi a büdös francért nem adja el anyám, ahelyett, hogy a létminimumról siránkozna. Ki hallott már olyat, hogy egy nyugdíjas félmilliót érő nercet tartson a szekrényében, meg drágaköveket hordjon, pedig a combnyaktörése óta nem is járhat sehova. Nemcsak logikátlan, hanem tiszta pazarlás. Arról nem is beszélve, hogy még életében nem hordta szerintem.

Anyám nyakán még egy sálszerű szőrme is lógott, róka volt, mert rajta volt a feje és a lába is, anyám a gyűrűs kezével simogatta, kacéran mosolygott, várta, hogy mondjak már valamit. Aztán, ahogy sokáig nem csak néztem, ő szólalt meg. A kincsem, mondta. Erzsébet a Csárdáskirálynő bemutatójára csináltatta. Most hallottam a rádióban, hogy megint divat a bunda, gondoltam, Veronkának adnám.

De anyám drága, minek egy csecsemőnek bunda?

Anyám ezen meglepődött. De nem lehetett zavarba hozni.

Majd belenő, mondta.

Add inkább Nórának.

Ettől anyám dühös lett:

Nórának ehhez semmi köze, kiabálta magából kilelten, Nórának erről nem is kell tudnia!

Mégis, hogy fogom eltitkolni előle?

Anyám meglepő lendülettel félrelökött az ajtóból, és kifelé indult. A bundának erős molyirtószaga volt, és szárazon recsegett. Nem akartam anyám után menni. A tükrös asztalhoz mentem inkább, és leültem a székre. Most mit csináljak. Elkezdtem nyitogatni a fiókokat, mint gyerekkoromban. Annak idején pár rúzs volt benne, szappanok, meg nagyon hátul, egy csukott dobozkában, óvszer, amit biztos apám szerzett be. Most tele volt mindegyik gyógyszeres dobozokkal. Párat megzörgettem: üresek voltak mind. Minek tárolja anyám ezt a sok kacatot? Néztem magam a kicsit már homályos, légyköpte tükörben. Itt nézte magát anyám minden reggel. Legalább ezt nem Erzsébettől örökölte.

Suhogás, csoszogás és recsegés hallatszott, és anyám rátette a kezét a vállamra. Már nem volt dühös, a tenyerén éreztem. Meglepett, mennyire ráismertem a kezére. Mielőtt hátrafordulhattam volna, odatett elém egy papírlapot:

Ráírtam, hogy a bunda a Veronkáé. De innen addig el nem viszitek, amíg meg nem halok.

Jól van, mondtam. Hát akkor köszönjük.

A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a rájuk való visszaemlékezésben!
Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre.
De más karácsonyesték emléke sem mosódhatik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, de amelyek mégis - mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket.