Szükségünk van valakire, egy fölöttünk álló erőre, ami eligazítja és rendben tartja a dolgainkat. Valakire, aki mellettünk áll, ha már mindenki elhagyott. A természeti erők túlságosan hatalmasak a földi halandók számára. Erre mi kitalálunk magunknak egy hatalmat, amelyhez fordulhatunk, ha szükségünk van rá. Én nem teszek különbséget hit és babona között. Úgy látom, a kettő egy és ugyanaz. Az egyikben szabad hinni, a másikban nem. Mert ha megteszed, máglyára küldenek téves tanaidért. Mégis be kell vallanom, hogy én is Istenhez fohászkodom, ha bajba kerülök. Én is úgy teszek, mint a megtévedt lelkek, akik a halálos ágyukon hirtelen megtérnek, hogy legalább megmaradjon számukra valami. Csakhogy az én hitem nem tart sokáig. Amint biztonságban érzem magam, ismét gúnyolni kezdem az eget. Hát ilyen ingatag a viszonyom a mi Urunkhoz.

Nem, te soha többé úgy nem szerethetsz senkit, ahogy engem szerettél, ahogy engem szeretsz; nekem már nem lehet vetélytársam. Ha szerelmünkre fogok gondolni, mert immár ez lesz egyetlen gondolatom, nem fogok találni benne egy szemernyi keserûségre sem. Mert ezután már soha többé nem lesz módodban, hogy elbûvölj egy asszonyt azokkal a gyermeki évődésekkel, az ifjú szív ifjú kedvességeivel, a lélek kacérságával, a test bájával s a kéj gyors egyetértésével, egyszóval azzal az elbûvölő kísérettel, amely az ifjonti szerelmet nyomon követi.

Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok huszonnégy óra pergett le, de hála Istennek, egészen még meg nem változott. Mert azt csak összevissza zavarodott fejû gyerekek hihették, hogy huszonnégy óra alatt át lehet gyúrni az egész világot. Ha ugyan hitték.

Megint megvertek, kirudaltak,
Megint nem vagyok senki,
Megint fogd meg a kezem,
Hívj, akarj megint
Másoktól elszeretni.

Az elméletekkel valójában semmit sem lehet kezdeni, puszta képzelgések. Ezért állandóan változnak. Amikor Amerika még új országnak számított, az emberek hittek valamiben, amit flogisztonnak hívtak. Hallottál róla? Nem? Nem számít, mert annak sem volt semmi köze a valósághoz. Azt is hitték, hogy négy testnedv szabályozza a viselkedést. És hogy a Föld csak néhány ezer éves. Most történetesen éppen azt hisszük, hogy a Föld négymilliárd éves, valamint hiszünk a fotonokban és az elektronokban, szilárdan hisszük továbbá, hogy az emberi viselkedést olyasmik irányítják, mint az ego és az önbecsülés. És meg vagyunk győződve róla, hogy a mi hitünk tudományosabb és igazabb. (...) A száz év múlva élő emberek visszanéznek majd ránk, és nevetnek. Az mondják: "Tudod, miben hittek valaha az emberek? Fotonokban és elektronokban! El tudsz képzelni ilyen hihetetlen ostobaságot?" Jót mulatnak, mert ők már a saját még újabb, még jobb, még tudományosabb képzelgéseiket dédelgetik.

Ha az élet elvesz Tőled valamit:
mindig ad helyette mást.
Ha keresed és kutatod:
Legalább egy ösvényt,
Melyen kijuthatsz sorsod szorításából,
s a fény, mely mindig világít,
mutatja Neked az utat:
újra és újra átölel Téged.

- Arra gondoltam... te és én... talán elmehetnénk valahová... együtt. Mostanában. Ma. Most azonnal. Gyere velem, Hanna!
- Nem, én... nem hiszem, hogy ez lehetséges.
- Miért nem?
- Mert azt hiszem, ha mi együtt elmegyünk valahová, attól félek, egy nap, talán nem ma, nem is holnap, de egy nap hirtelen... sírni kezdenék... olyan nagyon, hogy semmi és senki nem állítana meg. És a könnyek megtöltenék a szobát, és én nem kapnék levegőt, magammal rántanálak, és mindketten megfulladnánk.
- Megtanulok úszni, Hanna. Esküszöm, megtanulok úszni.

Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.

Amikor az érettségi után azt mondták: "Valósítsd meg az álmaidat", említette azt is valaki, hogy előbb fel kell ébredni?

Maga az élet örökös próba. A gyakorlás során próbára kell tenned és csiszolnod kell önmagad, azért, hogy szembenézz az élet hatalmas kihívásaival. Lépj túl az élet és halál birodalmán, és akkor képes leszel nyugodtan és biztosan elboldogulni bármilyen válsággal, amivel szembetalálkozol.

Hozzávalók 8 személyre:

• 1 kg marhahús
• 8 dkg zsír
• 3 nagy fej vöröshagyma
• 4 teáskanál pirospaprika
• 1 kg burgonya
• 2-2 zöldpaprika és paradicsom
• 3-3 sárga- és fehérrépa
• köménymag, fokhagyma ízlés szerint
• külön elkészített csipetke

Elkészítés:

Az apróra vágott vöröshagymát a zsíron üvegesre pároljuk. Hozzáadjuk a pirospaprikát, a kockára vágott húst, közben gyakran megkevergetjük. Felöntjük vízzel, sózzuk, borsozzuk és a többi fűszerrel ízesítjük. A leves jellegzetessége, hogy a zöldségféléket hosszúkásra, a burgonyát kockára vágva tesszük bele, amikor a hús már puhulni kezd.

Ha önmagad akarsz lenni egy olyan világban, ahol minden arról szól, hogy megváltozz és olyan légy, mint mindenki más, akkor meg kell vívnod minden harc közül a legnehezebbet. Ember vagy, küzdesz, soha ne add fel!

Mégiscsak az a legszebb dolog, ha egy régi barát újra visszatér és kezet ad, mint valamikor régen. Ez megvigasztalja a megszomorodott szívet, úgy érezzük, hogy mindent újra viszontláthatunk, amit valaha szerettünk.

Nem vagyok más, mint egy járó árnyék isteni ösztönnel, bármiféle saját akarat nélkül. Egy egész sereg démon sürög körülöttem, hogy elkapjon, ami az egyetlen bizonyíték arra, hogy életben vagyok.

Mindig van hiba a kristályban.

A tökéletességet soha nem érjük el.

Ha te meg én barátok vagyunk, akkor a kapcsolatunkat áthatja egyfajta várakozás. Amikor látjuk egymást, vagy távol vagyunk egymástól, ott vibrál a levegőben az együttlét, a nevetés és a beszélgetés várakozása. Ennek a várakozásnak nincs konkrét meghatározása; eleven és dinamikus, és minden, ami kialakul az együttlétünkből, az a valami különleges, egyedi ajándék, amelyen senki mással nem osztozunk.

A világ különleges és bonyolult, akárcsak a pók hálója. Ha megérinted egy fonalát, remegése végigfut az összes többi szálon. Mi nemcsak megérintjük a hálót, hanem bele is szakítunk.

A szerelem az embert sosem akadályozza meg abban, hogy végigjárja Személyes Történetét. Ha így történik, akkor az nem igazi szerelem, nem olyan, amely a Világ Nyelvén szól.

A válságos pillanatokban az ember sohasem valamilyen külső ellenség, hanem mindig a saját teste ellen harcol. (...) Így van ez, értette meg, minden hősiesnek vagy tragikusnak látszó helyzetben. A csatatéren, a kínzókamrában, a süllyedő hajón az ember mindig elfelejti azokat a célokat, amelyekért küzdött, mert a teste akkorára növekszik, hogy betölti a világegyetemet; s még ha nem bénítja is meg a félelem, ha nem üvölt is a fájdalomtól, az élet minden pillanatban küzdelem az éhség, a hideg, az álmatlanság, a gyomorsav vagy a fogfájás ellen.