Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lehet a legfontosabb kapocs egy párkapcsolatban, és végül egy dolgot találtam.

Ez pedig a spontán bizalom.

Amikor két ember úgy találkozik, mintha "beléjük csapott volna a villám", kölcsönösen tudnak rajongani egymásért, felnéznek a másikra, és ha szükséges, akár tűzbe is mennek a társukért.

Ilyenkor a spontán találkozásból kölcsönös, spontán bizalom jön létre.

Szívem álmomban olyan távol jár,
Ahol fény és dicsőség, boldogság vár.
Hol az ünneplés sose szűnik majd
És egy hang szól: Gyere, mire vársz még,
Indulj már!
Ha az úton jársz,
Bírnod kell a célig.
Egyre mész nem vársz
Lehet nyár vagy tél.
Szívem készülj hát,
Rögös út vár rád!
Ne is gondolj soha rá, 
Hogy távol még a cél!

Ezer álom hív,
Bírnom kell a célig.
Szívem bátor légy,
Nem ér célt, ki fél!
Mitől tarthatnál,
Ha az otthon vár?
Ez a legszebb utazás,
Hisz oly csodás a cél.

Minden emberben megvan a lelki társ utáni vágyakozás. Valóban minden ember keresi a lelki társát, de kevesen hiszik, hogy meg is tudják találni. Az ilyen kapcsolat nem pusztán két ember, hanem két lélek közötti köteléket jelent, ennek az együttélésre és a szerelemre kiható következményeivel együtt.

Már ősidők óta a lelkünkben hordjuk a társunk képét és a vágyakozásunk mindig emlékeztet erre. Azonkívül mindig újra átéljük azt is, hogy a vágyakozásunk nem csillapodhat egy másik partnerkapcsolatban, legyen mégoly harmonikus is az a kapcsolat. Ugyanis a lelki társunk az útitársunk, egy barát, aki segít, hogy megtaláljuk önmagunkat, és akinek mi segítünk, hogy valódi önmagára emlékezzen vissza. A lelki társunk segít abban, hogy felkészüljünk a végső találkozásra önmagunk másik, elveszett részével. Így mindig találkozunk emberekkel, akik tanulni hívnak minket, akik a számunkra tanítók és társak, és mi az ő számukra szintén azok vagyunk. Így kapcsolatról kapcsolatra, inkarnációról inkarnációra egyre érettebbek leszünk, akik már képesek igazi kapcsolatra és szeretetre, és készek az önmagunkkal való találkozásra.

Minél érettebbek vagyunk, annál jobban kiteljesíthet a találkozás a lelki társunkkal, annál szabadabbnak érezhetjük magunkat mindketten. Ezért lehetőleg ne próbáljuk sürgetni ezt a találkozást, hanem készüljünk fel arra, hogy a megfelelő időpontban megtörténik, és ez a megfelelő időpont csak akkor jön el, ha már mindketten készen állunk a találkozásra.

A lelki társunkkal különböző szerepekben már számtalan alkalommal találkoztunk. Minden találkozáskor egyre jobban összecsiszolódtunk, egyre erősebb lett köztünk a bizalom, és a válás egyre nehezebb. Mindenkiben eleven kép él a másikról a lelkében. Ennek a képnek a segítségével mindig fel tudjuk venni a kapcsolatot a lelki társunkkal, még akkor is, ha jelenleg nincs a Földön. "Mondjuk el" a lelki társunknak, hogy készen állunk a vele való találkozásra, és kérdezzük meg őt, hogy mikorra készül fel, és hogy mikor jön el a megfelelő időpont a vele való végső találkozásra. Ugyanis, ha valóban készen állunk, akkor már soha többé nem válunk el, és mihelyt levetjük a test burkát, ismét egy lénnyé olvadunk össze.

A lelki társunk arányos és tiszta tükör a számunkra, akiben olyan világosan ismerhetjük meg önmagunkat, mint még előtte sohasem.
A felkészüléshez tartozik, hogy nagyon őszintén tisztázzuk, hogy mit várunk el a lelki társunktól. Írjunk le egyszerűen mindent, ahogy álmodunk róla. Legyünk alaposak!

És ami a legfontosabb: engedjünk el mindent! Gondoskodjunk arról, hogy a régi terhektől teljesen megszabadulva találkozzunk a társunkkal. Váljunk valóban szabaddá!
Sokan azért nem találkoznak a megfelelő partnerrel, mert közben túl intenzív kapcsolatban állnak egy nem megfelelő partnerrel. Ha azonban a jelenlegi partnerkapcsolatuk még nem teljesedett ki, ez is a felkészüléshez tartozik. Ne futamodjunk meg, mert csak akkor vagyunk valóban felkészülve, ha ez a partnerkapcsolat teljesen kiteljesedett.

Az is előfordulhat, hogy évek óta együtt élünk lelki társunkkal, csak nem ismerjük fel.

A lelki társammal lelki síkon találkozom, túl a szerepeken és az elvárásokon. A "belső paradicsom kapujává" válik számomra, amely a teljességhez vezető útra nyílik. Úgy szeretem őt, amilyen, és nem aszerint, amilyennek szerintem lennie kellene. A szabadság és bizalom légkörében élek vele, ami először teszi lehetővé számomra a valódi szerelmet.
Lelki partnerként olyan szeretetet élünk át, ami szabadságot ad, és távlatot teremt mindkettőnk fejlődése számára. Ez egy olyan út, amelyen megtalálom a saját igazságomat, és követem azt. A szabadság egy társ szerelme nélkül is lehetséges, de a szerelem nem lehetséges szabadság nélkül. Ez nem csak azt jelenti, hogy a másiknak szabadságot adok, hanem hogy magamat is megszabadítom attól, hogy a másikra szükségem legyen. Csak ekkor vagyok valóban vele, mert ekkor vele akarok lenni, és nem pedig azért, mert szükségem van rá.

Még ha úgy is hiszem, hogy megtaláltam a lelki társamat, mindig készen kell állnom arra, hogy elengedjem őt..

Amikor nem találod a választ magadban, a legjobb, ha csendben dolgozol, és csak a kezed jár. Bizony van, amikor hiába töröd a fejedet otthon, vagy kérdezel másokat, mert amíg a válasz nem jön, addig nem jön. De érdekes módon ha végig egy dologra koncentrálsz és ha odafigyelsz a munkádra, a választ néha megtalálod.


 A magunk korlátait más nem lépheti át helyettünk..

Nagy dolog, ha van valakije az embernek, akiben teljesen megbízik.

De az is nagy dolog ám, ha tudjuk, hogy teljesen megbíznak bennünk.

- Nem nevetek! - sírtam. -És kérlek, Te se nevess, de azt hiszem, azért olyan nehéz túltennem magam ezen a pasin, mert komolyan azt hittem, hogy Ő a lelki társam.

- Valószínűleg az is volt. Csak az a baj, hogy nem fogtad fel, mit is jelent ez a szó. Az emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik hozzájuk. De az igazi lelki társ az nem más, mint egy tükör, aki megmutatja, mi az, ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a figyelmedet önmagadra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad emelte falakat, és életre pofoz. De hogy örökre vele maradj? Á! Az túl fájdalmas lenne. A lelki társak csak annyi időre tűnnek fel az életedben, amíg rá nem világítanak a személyiséged egy újabb árnyoldalára, aztán eltűnnek.

 ..azt megtanultam, hogy az élet semmit sem ér, ha nem vállalsz kockázatot.

Igen, érnek fájdalmas dolgok útközben, de sosem tudhatod, mi sül ki belőle.

Van, hogy valami csodálatos..

 Nem mindig könnyű kimondani, ami a szívedet nyomja. Néha rá kell, hogy kényszerítsenek. Néha jobb, ha megtartod magadnak a dolgokat. (...) Még akkor is, ha minden porcikád el akarja mondani az igazat. Szóval befogod a szád... megtartod a titkod... és más módon próbálsz boldog lenni.

 Mintha még mindig itt lennél,mintha még mindig látnálak, néha úgy érzem hogy ami kettőnk között történt, az

 tényleg igazi volt, de aztán rádöbbenek hogy már nem vagy itt és már nem is látlak, és egyszer csak eltűnsz, mintha nem is léteztél volna..

..Éjjel, amikor a csillagok
Bevilágítják a szobám
Egyedül ülök,
A Holdhoz beszélek.
Megpróbálok elérni hozzád
Abban a reményben, hogy te vagy
A másik oldalon,
Te is beszélsz hozzám.
Vagy bolond vagyok,
Aki egyedül üldögél..

A holdhoz beszélve..

 Abban a pillanatban, amikor megcsókolsz valakit, körülötted minden elhomályosul.

Hirtelen megszűnik minden, csak ti ketten léteztek.

Rádöbbensz arra, hogy ő az, akit életed végéig csókolnod kell és csókolni akarsz.

Egy pillanatig átélheted ezt a csodát. Egyszerre tudnál sírni és nevetni, mert boldog vagy, hogy végre megtaláltad, és félsz attól, hogy valaki talán elveheti tőled.

Azt hiszem, egy mese van a világon - csak egyetlenegy -, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek - egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkûségükkel egyetemben. Az erény és a bûn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: "Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?"

 ‎Lehetek csinos, vonzó s szép,
Lehetek egy tökéletes, hibátlan kép,
Lehetek humoros, bájos, kedves,
Lehetek okos, művelt, rendes.
Lehetek a tudásod, boldogságod bölcsője,
Lehetek a gondolatod, szavad őrzője,
Lehetek egy fénylő csillag feletted, 
Lehetek egy barát ott melletted.
Lehetek az, kivel sorsod mindig összefut,
Lehetek az, ki nélküled is mindig ugyanoda jut,
Lehetek a mindened, a végzeted, az életed,
De semmi leszek, ha ezt észre nem veszed...

 Örökké', ez alighanem azt jelenti a szerelmesek nyelvén, hogy bármikor érjen is véget, téged sosem felejtelek el..

 ‎"Az élet egy nagy szerepjáték.
Mindannyian játsszuk az általunk választott karaktert,
és csak egy dolog van ami kizökkenthet minket a szerepünkből,
s az nem más, mint a szerelem.
Mikor jön valaki, aki az első perctől kezdve átlát rajtunk,
az ő szemében az álarcunk lehull és megsemmisül.
Csupán az igazi énünk érvényesül, ha akarjuk, ha nem,
és ez az, ami néha annyira megrémít minket,
hogy legszívesebben hanyatt-homlok menekülnénk,
de hamarosan rájövünk,
hogy e nélkül nincs értelme az életünknek..."

A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a pillanatban, amint elkezdünk gondolkodni, elkezdünk félni is. Megmagyarázhatatlan félelem ez, nem is érdemes megpróbálni szavakba önteni. Talán attól félünk, hogy a másik megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik a varázs.

Lehet nevetségesen hangzik, de így van. Ezért jobb, ha a szerelem nem kérdez, hanem cselekszik.