Pensée de chat :

Pff, ils m'ont fait levé bien trop tôt
Pour un petit-déjeuner aux croquettes
Il paraît que l'heure d'été se préparait déjà
Depuis belle lurette
Pff, je retourne sur le sofa..

 Ha egy férfi megérint a szavaival, akkor a keze sincs már messze... 

,,Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.."

 "HA  szívedben öröm van,akkor bármivel megbirkózhatsz"

 ,,Ha valakit őszintén szeretsz, szívedben angyallá változik.

Már nem egy ember a sok közül, nem egy az ismerőseid közül, hanem valaki más. Mert szereted. Egész szíveddel szereted. Gondolsz rá, de nem emberre gondolsz. Látod őt, de nem embert látsz. Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál. Pedig tudod, hogy hús-vér ember ő.. de mégsem az. Angyal."

 A deux c'est beaucoup mieux,
on peut prendre de la hauteur
Jouer et puis, peu à peu,
vaincre ses peurs.. ;)

 “Amikor megjelenik a lehetőség, más formában kínálkozik fel és más irányból jön, mint ahonnan várjuk. Ez mindig így van a lehetőséggel: ez az ő furfangja. Megvan az a ravasz szokása, hogy a hátsó ajtón surranjon be, és gyakran szerencsétlenségnek, vagy vereségnek álcázza magát. Talán ez a magyarázata, hogy olyan sokan vannak, akik nem képesek felismerni, amikor megjelenik.” 

 Piszkos a vizünk, piszkos a törlőruhánk, és valahogy mégis megtisztítjuk az edényt meg a poharakat. Így állunk a nyelvvel is: tisztázatlan fogalmakkal dolgozunk, és olyan logikát használunk, amelynek nem ismerjük a pontos érvényességi körét; ennek ellenére reménykedünk, hogy mégiscsak tisztaságot teszünk a természet megértésében.

Rebbenő szemmel
      ülök a fényben,
      rózsafa ugrik
      át a sövényen,
      ugrik a fény is,
      gyűlik a felleg,
      surran a villám
      s már feleselget
      fenn a magasban
      dörgedelem vad
      dörgedelemmel,
      kékje lehervad
      lenn a tavaknak
      s tükre megárad,
      jöjj be a házba,
      vesd le ruhádat,
      már esik is kint,
      vesd le az inged,
      mossa az eső
      össze szivünket. (Radnóti Miklós, 1942)

 Folyamatosan eltöprengek, hogy van-e értelme. Csak gondolkodok, mást nem teszek, de az a baj mindig oda jutok, hogy szeretem. Miért? Bárcsak tudnám... Eddig jobban akartalak szeretni, mint most. Most nem akarlak, nem csak azért, mert nem érdemled meg, hanem mert belepusztulok, hogy nem tudok másra nézni. Hiába nézek rá akárkire, nem látok benne semmit, nem érzem, hogy meg kéne szereznem, hogy kell. De ha rád nézek, akkor meglátom a mindent. Annyira nem érdemled meg pedig...annyira de annyira meg kéne, hogy vesselek. De közben meg annyira imádlak, megőrülök érted. Még ha meg csalsz is megbocsájtom, mert olyan hülye vagyok, hogy nem tudok nélküled élni. De ha tudnék se akarnék..mert mindenhogy szeretlek, bármit teszel bármit mondasz, mindenképp oda vagyok érted.

 A fénylő napot senki sem nézi, de fogyatkozását mindenki. A tömeg nem azt számolja, mikor találunk célba, hanem, hogy mikor tévesztjük el. A rosszakat, a szóbeszéd ismertebbekké teszi, mint a jókat a helyeslés. Sokan, csak akkor váltak híresekké, mikor valami gaztettet követtek el. Minden jó eredmény együtt, nem képes egyetlen kis baklövést elfelejtetni. Legyünk tisztában avval, hogy minden rosszat terhünkre írnak, de a rosszakarat semmi jót nem ír a javunkra.

 "A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak, és parázslanak
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen."

1944

 Mindannyian tudjuk, hogy egyszer meg kell halnunk, mivel azonban nem ismerjük a pontos időpontot, nem veszünk tudomást erről a tényről, és inkább mindennapi problémáinknak szenteljük magunkat. Életünk gyakorta értelmetlennek tűnik. Akik a halál küszöbén állnak, sohasem osztoznak ebben az érzésben. Bármily paradox, csak a halál bizonyossága adhatja meg az élet igazi értelmét.

 Párizs a világ egyetlen olyan városa, ahol az éhenhalás még mindig művészetnek számít.